10. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
2013.12.01.

Ha november, akkor Verzió – Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. A mustrát – ahol a közönség idén a tanzániai albínókat díjazta (A nap árnyékában) – tizedszer rendezték meg. Néhány műfaji trendre is ráirányították a figyelmet, melyek közül most főként a játékfilmes stíluselemek használatára térünk ki négy alkotás apropóján. HUNGLER TÍMEA ÍRÁSA.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy a Kapuőrök, Az ölés aktusa, A 14-es tábor és Az imposztor mind szuggesztív alkotás. A dokumentumfilmek olyan emberi történeteket mesélnek el, melyek vitára ingerelnek és szalagcímre valók – díjazták is őket világszerte: Az imposztor BAFTA-díjat kapott, Az ölés aktusa a berlini fesztivál ítészeit vette le a lábáról, kisebb seregszemléken pedig a Kapuőrök és A 14-es tábor is diadalt aratott. 

Hogy mi a közös az indonéziai kivégzőosztagban, a francia-algériai csalóban, az izraeli-palesztin helyzetben és az észak-koreai munkatáborban? Mindössze annyi, hogy a dokumentumfilmek alkotói nem elégedtek meg annyival, hogy egyszerű „beszélő fejekkel” adják el a történeteket a közönségnek, hanem az animáció és/vagy a játékfilmek világából ismert stílusjegyeket is bevetették a nagyobb hatás kedvéért. A Kapuőrök és A 14-es tábor csak módjával alkalmazza az elemeket – Az imposztornak és Az ölés aktusának azonban már sokkal több köze van a játékfilmes hagyományhoz, mint a klasszikus értelemben vett dokumentarista tradícióhoz. 

Hőkamerás képek teszik akciófilmhez hasonlatossá a Kapuőrök című alkotást, melyben az izraeli titkosszolgálat, a Shin Bet egykori ügynökei vallanak a titkos akciókról és a megoldhatatlannak tűnő izraeli-palesztin kérdésről. A hajdani vezetők vallomásait archív felvételek szakítják meg az 1967-es hatnapos háborúról, arab terrortámadásokról vagy a Yitzhak Rabin elleni merényletről. Az, hogy a rendező, Dror Moreh a nyugalmazott ügynökökkel készített interjúkat olyan képekkel tagolja, melyek leginkább egy számítógépes játékhoz hasonlatosak (mozgó célpont madártávlatból vagy a már említett hőkamerás szcénák) kitűnően ellenpontozzák a felkavaró, provokatív és rendszerkritikus vallomásokat. Az ügynökök élete csak a külső szemlélő számára tűnik geopolitikai thrillernek, aktív éveik alatt valójában kőkemény morális dilemmákkal, sok értelmetlen halállal kellett szembesülniük, nem csoda, hogy mára megcsömörlöttek, és „rendőrállamnak” vagy épp „kegyetlennek” bélyegzik a hazájukat, megértve a palesztinok szempontjait is. 

A 14-es tábor barnás-szürkés animációi és hangeffektjei más funkcióval bírnak, mint a Kapuőrök számítógépes képei – egyrészt rekonstruálják a történteket, az észak-koreai Shin Dong-huyk korai éveit, aki egy munkatáborban született, és onnan szökött át Dél-Koreába 23 évesen; másrészt azáltal, hogy nem élő szereplőkkel jelenítik meg az eseményeket, némiképpen elviselhetőbbé teszik az elviselhetetlent, a művészi formák által próbálják megszelídíteni a kibírhatatlant. Az animációk között a halk szavú Shin Dong-huyk emlékezik vissza hajdani életére, miközben azt is látjuk, hogy milyen idegenül mozog a szöuli szupermarketben az árutól roskadozó pultok között, vagy hogyan utazgat a határsávon, csak hogy egy pillantást vethessen a „hazájára”. A fiatalember mellett az egykori őr és titkos rendőr is megszólal, a legnagyobb természetességgel taglalva azokat az embertelenségeket, melyek testi-lelki roncsot csináltak Shinből. 

A 14-es tábor és a Kapuőrök esetében a fikciós stíluselemek nem kapnak azonban nagyobb hangsúlyt a „beszélő fejeknél” – árnyalnak, ellenpontoznak és rekonstruálnak. Joshua Oppenheimer maratoni mozija, Az ölés aktusa azonban már önmagában is posztmodern gesztus: film a filmről, metamozi, werkfilm és pszichodráma. A nézőnek fokozatosan áll össze, hogy egyszerre lát klasszikus dokumentumfilmet (kamerának valló interjúalanyokkal), valamint egy készülő fikciós mozi egyes jeleneteit és az azokról forgatott werkfilmet. 

Az ölés aktusának főszereplője Anwar Congo és baráti társasága – ők egykor Indonézia rettegett hóhérai voltak, az 1965-66-os pogrom alatt milliószámra végezték ki azokat, akikre rásütötték a kommunista bélyeget, és 50 évvel később még mindig a rendszer kegyeltjei: gazdagok, nemzeti hősök, akik büszkén mesélik a kamerának a rémtetteiket vagy mutatják meg, hogyan kell biztos kézzel, kevés vérrel ölni huzallal. A dokumentumfilm „látszólag” arról szól, hogy ez az amerikai filmekért rajongó halálosztag játékfilmet forgat egykori „dicső” éveiről (így kerülnek be Az ölés aktusába pl. olyan szürreális jelenetek, ahol az egyikük a „lélek szabadságát” szimbolizálandó nőnek öltözve táncol egy hatalmas kellékhal mellett). A forgatás közben azonban a szereplők – a helyszínek felkeresésével, a hajdani tettek felidézésével és újrajátszásával – észrevétlenül egy pszichodráma részeseivé válnak, mely épp a vezérre, Anwar Congóra gyakorolja a legnagyobb hatást. A férfi, miközben játékfilmjük kedvéért saját áldozatát alakítja, rosszul lesz, és a jelenet végére érzelmileg láthatóan teljesen összezavarodik – azzal a meta-narratívával, amit Oppenheimer Az ölés aktusához kitalált, nem csupán a nézőjét, de a főszereplőjét is hozzásegíti a katarzishoz. 

Az imposztor című mozi főszereplő pszichopatája kevésbé veszélyes ugyan, mint azok a férfiak, akik Az ölés aktusában megjelentek, ám bizonyos értelemben gátlástalanabb és sokkal manipulatívabb. A brit alkotás tipikus documentary feature, nyomokban tartalmaz ugyan realitást (a kiindulópontot és a szereplőket), de a felhasznált stíluselemeknek és a sztori építkezésének hála, sokkal inkább érezzük azt, hogy egy izgalmas thrillert, mint hogy dokufilmet látunk. 

A történet narrátora a 23 éves Frédéric Bourdin, személyiségtolvaj, aki algériai felmenői ellenére is képes volt elhitetni magáról, hogy előkerült kékszemű szőke amerikai tinédzser. Ehhez az abszurdumhoz lényegében a gyámügy, a nagy nyilvánosság és a texasi család is lelkesen és hosszan asszisztált. A bűnüldözésben „kaméleon” néven elhíresült csaló története tökéletesen példázza, hogyan nem tudunk lassan fikció és realitás között különbséget tenni – Az imposztor rendezője (Bart Layton) a profin összeválogatott strukturális elemekkel a történet végére még azt is eléri, hogy Bourdin a nézőt is megvezeti: igaz ugyan, hogy az összes bizonyíték összegyűlt ellene, kezdjük mégis elhinni, hogy ő maga az áldozat, valami sokkal nagyobb bűn elszenvedője. A rekonstruált jelenetek, az, hogy a mondat elejét még Bourdin szájából halljuk, de a végét már az őt alakító színész fejezi be, vagy az a formai megoldás, hogy az egész sztorit különböző nézőpontokból ismerhetjük meg, egyértelműen csúcsra járatja a tézist, melyről dokumentumfilmeket nézve esetleg hajlamosak vagyunk elfeledkezni: elég annyi is ahhoz, hogy ne a valóságról beszéljünk, ha az interjúalanyra ráirányítanak egy kamerát.