Amikor 1975-ben megalakult a Shakti nevű formáció, a közönség nem tudott mit kezdeni John McLaughlin új terveivel. Az akusztikus hangszerek és mély meditatív tartalom nem repítette a jazzgitárost a lemezeladási listák élére, de mégis zenetörténetet írt: sokak szerint a Shakti volt az első világzenét játszó együttes. 1997-es újraélesztésekor, amikor a stílus már helyet talált a zenei palettán, a zenekar reneszánsza kezdődött. A formáció a Remember Shakti nevet vette fel, tagjai is cserélődtek. A Müpában már csak két tag ült a színpadon, akik az 1975-ös alapítók közé tartoztak: Zakir Hussain tablajátékos és természetesen John McLaughlin.
A színpadra lépő öt zenész úgy kezd játszani, mintha csak egy poros indiai utcán ülnének: mezítláb, egymásra mosolyogva, közvetlen jókedvvel. A közönséget összetett kézzel és meghajlással üdvözlik, de elsősorban nem nekünk játszanak. A zene többet jelent, mi pedig csak szemlélői vagyunk annak a bensőséges viszonynak, ami a zenekar tagjai között fennáll.
Az énekes Shankar Mahadevan neves indiai zenész, filmzenét szerez, s pedagógiai munkát végez. Éneke végig meggyőző és hibáktól mentes, biztos intonációja pontos stílusismerettel párosul, hangszálai valódi hangszerré válnak, ahogy mantrákat énekel, gyakran a mandolinnal vagy a gitárral unisonóban. U. Shrinivas mandolinja méltó társává vált az elektromos gitárnak, vékony és viszonylag gyenge hangi adottsága ellenére sem tűnt el a zenei szövetben. V. Selvaganesh virtuozitása a koncert zárórészében felhangzó szólóban mutatkozott meg igazán: egyszerre innovatív és tradicionális, ritmusa organikus részévé vált a kompozícióknak, biztos alapot szolgáltatott, de sohasem került kellemetlen túlsúlyba. Zakir Hussain napjaink egyik legjobb tablajátékosa, őt kérte meg az Angol Művészeti Tanács 1997-ben, hogy alakítsák újra a Shaktit. Habár a zenekar tagjai valóban egyenrangú partnerek, mégis John McLaughlin a formáció magja. A fúziós zene egyik legnagyobb művelője olyan, mint a fűszer az ételben: a tradicionális indiai motívumokba olyan természetességgel bújik meg a jazz és a rock keze nyomán, amivel mind a keleti, mind a nyugati közönség elismerését kivívta. A magamfajta koncertlátogató talán kevesebbet fog fel ebből a kultúrák köztiségből, de az eredmény jól hallható. A zenekar muzsikájában éppúgy megfér a humor és a habzó jókedv, mint az ünnepélyesség és az áhítatosság. A virtuóz, pergő, kaleidoszkópszerű futamokat szerencsésen ellensúlyozzák a meditatív, csendesebb részek. Eredeti és végtelenül színes motívumok, magával ragadó lüktetés és összetéveszthetetlen hangzás – ez adja a Shakti erejét.
A világzene természetesen megosztó: vannak, akik rajonganak érte, vannak, akik csak egy csipetnyi egzotikumot keresnek benne, vannak, akik elutasítják. A hangversenyterem közönsége is hasonló tömbökre oszlott. Többen fennállva ünnepelték az előadókat, míg a hallgatók egy elenyésző hányadát már untattak a hosszú hangszeres improvizációk. A Remember Shakti sikere azonban nem csak zenei, hanem társadalmi, erkölcsi értékű is. Befogadni és elfogadni, ez a világzene lényege. A kultúrák közötti átjárás értékteremtést is jelenthet.