Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VILÁGZENE ÉS INTIMITÁS

John McLaughlin és Zakir Hussain: Remember Shakti / Müpa
2013. nov. 28.
Lehet-e bensőséges hangulatot életre hívni egy másfél ezres hangversenyteremben? A világzene megteremtője, John McLaughlin és a Remember Shakti páratlan koncertet adott a Müpában. CSABAI MÁTÉ CIKKE.

Amikor 1975-ben megalakult a Shakti nevű formáció, a közönség nem tudott mit kezdeni John McLaughlin új terveivel. Az akusztikus hangszerek és mély meditatív tartalom nem repítette a jazzgitárost a lemezeladási listák élére, de mégis zenetörténetet írt: sokak szerint a Shakti volt az első világzenét játszó együttes. 1997-es újraélesztésekor, amikor a stílus már helyet talált a zenei palettán, a zenekar reneszánsza kezdődött. A formáció a Remember Shakti nevet vette fel, tagjai is cserélődtek. A Müpában már csak két tag ült a színpadon, akik az 1975-ös alapítók közé tartoztak: Zakir Hussain tablajátékos és természetesen John McLaughlin.

A színpadra lépő öt zenész úgy kezd játszani, mintha csak egy poros indiai utcán ülnének: mezítláb, egymásra mosolyogva, közvetlen jókedvvel. A közönséget összetett kézzel és meghajlással üdvözlik, de elsősorban nem nekünk játszanak. A zene többet jelent, mi pedig csak szemlélői vagyunk annak a bensőséges viszonynak, ami a zenekar tagjai között fennáll.

Az énekes Shankar Mahadevan neves indiai zenész, filmzenét szerez, s pedagógiai munkát végez. Éneke végig meggyőző és hibáktól mentes, biztos intonációja pontos stílusismerettel párosul, hangszálai valódi hangszerré válnak, ahogy mantrákat énekel, gyakran a mandolinnal vagy a gitárral unisonóban. U. Shrinivas mandolinja méltó társává vált az elektromos gitárnak, vékony és viszonylag gyenge hangi adottsága ellenére sem tűnt el a zenei szövetben. V. Selvaganesh virtuozitása a koncert zárórészében felhangzó szólóban mutatkozott meg igazán: egyszerre innovatív és tradicionális, ritmusa organikus részévé vált a kompozícióknak, biztos alapot szolgáltatott, de sohasem került kellemetlen túlsúlyba. Zakir Hussain napjaink egyik legjobb tablajátékosa, őt kérte meg az Angol Művészeti Tanács 1997-ben, hogy alakítsák újra a Shaktit. Habár a zenekar tagjai valóban egyenrangú partnerek, mégis John McLaughlin a formáció magja. A fúziós zene egyik legnagyobb művelője olyan, mint a fűszer az ételben: a tradicionális indiai motívumokba olyan természetességgel bújik meg a jazz és a rock keze nyomán, amivel mind a keleti, mind a nyugati közönség elismerését kivívta. A magamfajta koncertlátogató talán kevesebbet fog fel ebből a kultúrák köztiségből, de az eredmény jól hallható. A zenekar muzsikájában éppúgy megfér a humor és a habzó jókedv, mint az ünnepélyesség és az áhítatosság. A virtuóz, pergő, kaleidoszkópszerű futamokat szerencsésen ellensúlyozzák a meditatív, csendesebb részek. Eredeti és végtelenül színes motívumok, magával ragadó lüktetés és összetéveszthetetlen hangzás – ez adja a Shakti erejét.

A világzene természetesen megosztó: vannak, akik rajonganak érte, vannak, akik csak egy csipetnyi egzotikumot keresnek benne, vannak, akik elutasítják. A hangversenyterem közönsége is hasonló tömbökre oszlott. Többen fennállva ünnepelték az előadókat, míg a hallgatók egy elenyésző hányadát már untattak a hosszú hangszeres improvizációk. A Remember Shakti sikere azonban nem csak zenei, hanem társadalmi, erkölcsi értékű is. Befogadni és elfogadni, ez a világzene lényege. A kultúrák közötti átjárás értékteremtést is jelenthet.

A ’shakti’ annyit jelent, erő, vagy az erővel való betöltekezés. A pár hónap múlva hetvenkét éves John McLaughlint valóban a zene tartja életben. Az egész termet betölti eleven kisugárzása, de a tagoké úgyszintén. Zakir Hussain és V. Selvaganesh ütőjátékos virtuóz párbaja egészen különleges: apró morfémákkal, hangutánzó szavakkal, mantrákkal felelgetnek egymásnak, míg a zenekar többi tagja tapsol és a karjait lengeti. Az ilyen mélységű interakció szinte zavarbaejtő a nyugati ember számára. Még ha már-már túl hosszúra is nyúlik a szertartás, nyilvánvalónak tetszik: ezek az emberek valóban érzik egymást, szótagokkal is képesek egymásba kapaszkodni. Az intim hangulatot tovább növeli a törökülés és a hagyományos ruhák viselete; természetesen az angliai születésű McLaughlin is tradicionális indiai viseletben játszik. Nem szabad a legendát legendaként hallgatni, észreveszi és elrejti magát. A zene ilyen intimitás mellett szinte eltűnik. A Shakti már-már olyan belső, spirituális élmény, amelyet lehetetlen átadni a hallgatóknak. Ám amit így kaptunk, az is túlcsordulóan elegendő.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek