Pedig a projekthez elvileg adva volt minden, mi szem-szájnak ingere: a szebb napokat is látott tehetséges filmrendező, Paul Schrader; egy igazi botrányhősnő főszereplő, Lindsay Lohan; a művészkarrierrel kokettáló pornótitán, James Deen; hogy a potenciális közönségről, a Bret Easton Ellis-rajongókról már ne is beszéljünk, akik a Kickstarteren dobták össze a mozi minimál költségvetésének egy részét, hogy láthassák a filmet. 

És lett is a Vétkek völgyének némi „ellis-es hangulata”, ha nem is az, amire titkon számítottunk – a film, ahogy az író legjobb minimalista szövegei, szintén egy központi motívum köré épül (esetünkben a mozi köré), melyre, ahogy a történetben előre haladunk, mindig újabb és újabb jelentésrétegek rakódnak. Már Lindsay Lohan vagy James Deen szerepeltetése is a mozi-tematikára hajaz: a film elején mutatott lepattant, elhagyatott, egykor szebb napokat is látott romos filmszínházakból készült montázs ugyanúgy a mozgókép jelenkori enyészetét, lassú romlását szimbolizálja, ahogyan Lohan vagy Deen személye: az előbbi színésznőnek indult, de ki tudja, végül mi lett, az utóbbi pedig ugyan keményen nyomva az ipart folyton forgat, de csak pornófilmeket. A Vétkek völgye ráadásul nem csak ebben a posztmodern és metaforikus regiszterben, de konkrét értelemben is a moziról szól: a szereplők valamilyen formában mindannyian filmesek – Christian (James Deen) a producere annak a gagyi horrornak, melynek előkészületeibe a barátnője, Tara (Lindsay Lohan) is belefolyik, egykori pasiját ajánlva a főszerepre, azt a Ryant (Nolan Gerard Funk), aki épp Christian rendezőasszisztensével, Ginával (Amanda Brooks) jár. 

A Hollywoodban szerencsét próbáló színésznőaspiráns „vidéki” lány, aki végül egy pénzes pasi ágyában köt ki (Tara) ugyanolyan mozis klisé, mint a másodállásban pultosként dolgozó, keményen próbálkozó aktor karaktere (Ryan), aki szereposztó díványokon keresztül jut előbbre a ranglétrán. Az álomgyárban a szex a valuta, Los Angeles pedig igazi kupleráj, ahol mindenki prostituált és a testéből él – vallja Ellis, ahogyan azt már tőle a regényeit olvasva is megszokhattuk. Klasszikus Ellis-hősként a befolyásos és gátlástalan pszichopata is vászonra kerül Christian személyében – ugyanolyan elveszett lélek, valódi érzésekre éhes tartalom nélküli forma ő, akárcsak a többi szereplő. A lélektelen, gépies élethez, amit a karakterek élnek, jól passzol a nyolcvanas évek középtempójú techno-hangzású zenéje, és a geometrikus formák jellemezte high-tech környezet – ám még említett erényei ellenére is félresiklik a film, hála a bárgyú történetének, mely ugyanúgy rátelepszik az Ellis-kézjegyekre, mint a mozis motívum- és metaforarendszerre vagy épp a társadalom- és generációkritikára. 

Épp azt teszi tehát zárójelbe Bret Easton Ellis a forgatókönyvében, ami a legjobb írásait jellemzi, a minimalizmust, azt, hogy a szövegei – klasszikus értelemben – alig-alig szólnak valamiről. A Vétkek völgye nagyon is szeretne szólni valamiről, erotikus noir, 

valamiféle thriller alapú zsánertörténet akarna lenni, melybe mindenféle „fordulat” is belefér a kémkedéstől és a zaklatástól kezdve a titkos liaisonon és szerelmi drámán át egészen a gyilkosságig. Ez a „túlbeszélés” sajnos maga alá gyűri a film összes pozitívumát: kapunk egy művészfilmnek nem elég művészi, zsánerfilmnek pedig túl artisztikus hibridet, melyben Lindsay Lohan sokat sír és Gus Van Sant is feltűnik egy mellékszerepben.

Roger Avary trónja, aki rendező-forgatókönyvíróként mindeddig magasan a legjobb és leginkább hiteles Ellis-adaptációt (A vonzás szabályai) jegyzi, továbbra sincs tehát veszélyben – a Vétkek völgyével maga az író sem jutott a közelébe, nem tudván a forgatókönyvével hamisítatlan Bret Easton Ellis-hangulatot teremteni. Pedig a recept számára is utolérhető volt a videotékákban: nem attól lett volna autentikusan átmenthető az írói világa egy másik médiumra, hogy szolgaian lemásolja saját jellegzetes stílusjegyeit, hanem attól, hogy próbálja azokat megszűrni és lefordítani a film nyelvére. A Vétkek völgye nyomokban ugyan Bret Easton Ellist is tartalmaz, de sokkal inkább kelti azt a benyomást, mintha a Vad vágyak 3 stábja túl sok Bret Easton Ellist olvasott volna.