Amadinda

Az ütőhangszeres versenymű létező kategória, van rá példa, de a műfaj mindenképpen zeneirodalmi különlegesség. A bécsi klasszika idején Georg Druschetzky (1745–1819), az általunk előszeretettel magyarnak tartott, de olasz néven (Giorgio Druschetzky) is ismert cseh oboás, üstdobos és zeneszerző (Jiří Družecký) írt legalább két timpaniversenyt. És nem ő volt az egyetlen: rajta kívül a barokk korból Johann Caspar Ferdinand Fischert (1656–1746) is számon tartják ütős szerzőként. A modernek közül pedig már sokan komponáltak ütős concertókat. Magam ezek közül, bevallom, kevéssel találkoztam idehaza az elmúlt években, de ez talán inkább az én hibám: elsősorban Rácz Zoltánnak és az Amadindának köszönhetően, ebből a termésből is kapott ízelítőt a magyar közönség. Tennivaló, pótolnivaló azonban bőven akad még a 20-21. századi, zenekarkíséretes ütős darabok magyarországi bemutatása terén.

Mindennek ismeretében nem csoda, ha örömmel és érdeklődéssel vártam Gyöngyösi Levente (1975) négy ütőhangszer-játékosra komponált Sinfonia concertante című opusának ősbemutatóját a Pannon Filharmonikusok koncertjén, a Szimfonikus felfedezések idei sorozatának nyitóestjén, 2013. november 15-én. A művet a harmincéves fennállását ünneplő Amadinda Ütőegyüttes rendelte meg a zeneszerzőtől, aki már néhány éve, 1. szimfóniájának komponálásakor is tanácsokat kért a kvartett tagjaitól a hangszerek használatát illetően, s a Sinfonia concertante írása idején is konzultált velük, eljárva koncertjeikre. A lassú bevezetéssel ellátott, háromtételes (gyors–lassú–gyors tételbeosztású) darab szólóit az Amadinda négy tagja: Rácz Zoltán, Bojtos Károly, Holló Aurél és Váczi Zoltán szólaltatta meg rendkívüli állóképességgel és lenyűgöző virtuozitással, nem utolsósorban pedig nagy kedvvel és teljes zenei-emberi azonosulással, a Pannon Filharmonikusok zenekarát az együttes vezető karmestere, Bogányi Tibor vezényelte.

Gyöngyösi Levente

Gyöngyösi pályakezdése óta következetesen műveli a sokak által neoromantikának nevezett, mások szóhasználatában új eklektikaként vagy posztmodernként aposztrofált retrospektív keverékstílust, mely gazdagon és elfogulatlanul merít a teljes zenetörténeti múlt tárházából, befogadva a legkülönfélébb stílusok és szerzők inspirációját. Most sem történt ez másként: a Sinfonia concertante három tétele a legmeglepőbb stíluskeveredésekkel bombázta a hallgatót. Mindjárt a nyitótétel kezdetén keleties hangzásokra figyelhettünk fel, majd jazzes hangvételű szakasz következett, mely a popzene (jelesül Andrew Lloyd Webber) hatását felmutató részletnek adta át a helyét. De akadtak bernsteini pillanatok, nem egyszer jelen volt a harmóniák és karakterek történeti hátterében Bartók – sőt Steve Reich is felbukkant a beszűrődő zenei emlékfoszlányok között. Megejtően szép a lassú tétel, melyet a komponista Erőss Zsolt, a tragikus körülmények között elhunyt hegymászó emlékének ajánlott. Ebben Gyöngyösi erdélyi népdalt dolgoz fel egy csendes és poétikus zenei meditáció keretei között. Végül a finálé erős, ritmikus dobolással indul, aztán big band hatású, szimfonikus jazzre emlékeztető részek következnek, fontos fúvós szólókkal – és ismételten Bartók megidézett szelleme is felbukkan ebben a nagyon dinamikus zárótételben. Az egész műre a pillanatnyi szünet nélkül áradó, gazdag invenció, a – mind formálás, mind hangszerelés terén – briliánsnak nevezhető kompozíciós munka és (mint az eddigiekből sejthető) feltűnően „közönségbarát” hangvétel jellemző. Mindez együtt pedig szinte predesztinálja a darabot a kortárs zene esetében szokatlan mérvű népszerűségre – ezt jelezte az ősbemutató zajosan lelkes fogadtatása is. Az Amadinda egyébként a koncert kezdetén, mintegy bemelegítésként (s talán kissé a Gyöngyösi-mű kezdetének már említett keleties koloritját is előlegezve) két nagyszerű bravúrszám zenei ajándékával ágyazott meg a felfokozott hangulatnak: a Sinfonia concertante előtt hallottuk szikrázóan virtuóz előadásukban Fritz Kreisler Tambourin chinois-ját és a Kergetőző aranyfácánok (The Romping Golden Pheasants) című kínai tradicionális darabot.

Pannon Filharmonikusok

Gyöngyösi Levente Sinfonia concertantéja után Stravinsky száz éve bemutatott Tavaszi áldozatát megszólaltatni frappáns választás, mely egyszerre hordozza magában az erős rím és az erős kontraszt lehetőségét. Határozott egybecsengés, hogy mindkét mű jelentős szerepet szán az ütőknek – a Gyöngyösi-opus magától értődőn, hiszen ütős versenyműről van szó, de a Sacre du printemps is, hiszen a pogány szláv kultikus szertartásokat megidéző balett a ritmus bűvöletében fogant, s jelentős ütős hangszerparkot mozgósít. Határozott kontraszt azonban, hogy míg Stravinsky kompozíciója a radikális újításnak valóságos szimbólumává lett, s előre néz (közhellyé általánosult nézet szerint e mű botrányával kezdődött a zenében a 20. század), addig Gyöngyösi műve a ma internacionálisan érvényesülő retro zamatos gyümölcse, s mint ilyen, ha szabad környezettudatos korunk nyelvén így fogalmazni: újra feldolgoz, újrahasznosít. Bogányi Tibor, aki már Gyöngyösi Sinfonia concertantéját is elegáns perfekcióval, a mű zenéjét maradéktalanul magáévá téve és uralva vezényelte (zenekara pedig gond nélkül követte utasításait), most is a helyzet magaslatán végezte feladatát. Nem elementáris Sacre-t hallottunk tőle és a kiváló Pécsiektől, inkább nagyon tagoltat, szabatosat, áttekinthető hangzásút, elegánsan világos formálásút. Bogányinak igen jó a manuális technikája és egyértelműek a zenei elképzelései, amelyeket mindig érthetően juttat kifejezésre, a zenekar pedig egyáltalán nem küzdött a nehéz játszanivalóval, inkább természetesen vette az akadályokat és a zenei-indulati tartalmakra összpontosított. Hol van már az idő, mikor – a hetvenes években és a nyolcvanas esztendők elején – aggódni kellett, ha egy „vidéki” zenekar nagyobb fába vágta a fejszéjét! Ma a „vidéki” szót is restelli leírni a kritikus. Sok minden hanyatlott nálunk az utóbbi évtizedekben (például az általános iskolai és gimnáziumi ének-zeneoktatás), de a zenekari kultúra terén kétségkívül óriásit haladt előre Magyarország az elmúlt harminc év alatt.