Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„EMBER AZ EMBERBEN. AMI EGYÁLTALÁN NEM IS EMBER.”

Gerhes Gábor: Neue Ordnung / Trafó
2013. nov. 21.
Gerhes Gábor új kiállítása a paranoia-retorikák és az összeesküvés-elméletek mélyére kalauzolja a nézőt, hogy egy olyan új, illetve ősrégi renddel szembesüljön, mely felforgatja a világról alkotott elképzeléseit. NEMES Z. MÁRIÓ KRITIKÁJA.
Az összeesküvés-elméleteknek, miszerint a világot különböző, hatalmi érdekektől motivált személyek és/vagy csoportok manipulálják, évszázados hagyománya van, ugyanakkor nem véletlen, hogy a huszadik-huszonegyedik század mediálisan is egyre jobban „szerkeszthetővé vált” társadalmi valósága válik a leginkább fogékonnyá a hasonló világmagyarázatok termelése iránt. „Az ember csak a teljes igazság egy nagyon pici részletét látja és nagyon gyakran, sőt szinte állandóan, szándékosan megtéveszti magát annak a kis darabkának a tekintetében is. Saját maga egy darabja önmaga ellen fordul, és úgy viselkedik, mintha másvalaki lenne, belülről győzi le. Ember az emberben. Ami egyáltalán nem is ember.” – írja Philip K. Dick a posztmodern paranoia egyik alapművében, a Kamera által homályosan című regényében. 
Ennek a szubjektumokat megosztó és felforgató anti-gondolkodásnak a természetrajzát próbálta megrajzolni Gerhes Gábor Neue Ordnung című kiállításán. A Dickre és a másik már-már klasszikus paranoia-szerzőre, Thomas Pynchonra jellemző ismeretelméleti nyomozás narratíváját zárójelezve Gerhes a „túlazonosulás” (overidentification) taktikáját választotta és egy képzeletbeli titkos társaság elitpáholyát építette fel a Trafó alagsorában. A túlazonosulás itt azt jelenti, hogy a művész nem ábrázol, illetve distanciát tartva analizál egy problémakört, hanem látszólag irónia nélkül identifikálódik a gyakran extrém témával/ideológiával, és belülről, a túlzás eszközeivel forgatja fel az eredeti jelentéseket. Ennek a poétikának az egyik legismertebb képviselője a Neue Slowenische Kunst (NSK) művészkollektívája, akiknek a náci vizuális retorikát (is) imitáló törekvéseire Gerhes a kiállítás német címével is utal. 
A kiállítótérben a privát-rituálék kellékei, kegytárgyai, illetve fényképes dokumentumai sorakoznak. A fényképeken megrendezett, jelmezes kompozíciókat láthatunk, melyek a társaság vezetőit, illetve tagjainak praktikáit mutatják be. Egyenruhás, legtöbbször rejtett arcú (nem is feltétlenül emberi) fantomok jelennek meg bizarr kompozíciókban, amint valamilyen – csak a beavatottak számára ismert jelentésű – szertartást hajtanak végre. A fotók mellett rejtélyes fétistárgyak uralják a teret, mint például a vaddisznóbőr győzelmi zászlók enigmatikus angol jelszavakkal ellátva („Örök fényt, Azonnali megvilágosodást, Végtelen szabadságot.”) és egy fenyegetően ünnepélyes áhítattal installált díszfejsze. A néző egyrészt szerencsés kiválasztottnak érezheti magát, hogy betekintést nyerhet ebbe a földalatti ceremóniakamrába, másrészt az illetéktelenség nyugtalanító érzete tölti el, hiszen az itt bemutatott képek nemcsak rejtettek, hanem tiltottak, vagyis a titkos látvány tapasztalata összeszövődik az erőszak ígéretével.  
Gerhes a valóság(ok) relativitása helyett a hatalom és a gyűlölet anatómiáját, illetve a mindettől elválaszthatatlan fizikai agressziót helyezte középpontba. Ez az irracionális erőszak azért is kísérteties, mert eredete az a homályzóna, mely az emberben nyílik meg, de – újból a PKD idézetre utalva – nem-emberi vonásokat is mutat. A titkos társaságokat érintő elméletek egyik csoportja magukat embernek álcázó földönkívüliekként, gyíklényekként (vö. David Icke reptoid-elmélete), nem-emberi entitásokként írja le a világ irányítóit. Ezekre a víziókra utal Gerhes, amikor poszthumán páholyát egyfajta bestiáriumként prezentálja. Ugyanakkor ez az a nem-emberi elit az általa irányított emberi „szolgafajt” is dehumanizálja, hiszen a kiállított tárgyak által szuggerált erőszak vad és vadász, illetve préda és ragadozó viszonyrendszerére cserélik le a tudatlan és a beavatott kapcsolatát. 
Ez lenne a kiállítás címében jelzett „új rend”, melynek egyszerre vannak antropológiai és esztétikai következményei. Gerhes nem ígér tudást és/vagy hatalmat, a befogadó csak áldozatként lehet jelen a kiállító térben, akinek sorsa szolgálat vagy (ön)gyűlölet. Mindkét esetben meg kell válnunk az emberi rendtől, illetve fel kell ismernünk annak manipulált jellegét, vagyis a katarzis legfeljebb egy új, kényelmesebb rabsághoz vezethet el. A hatalmi paranoia, illetve az összeesküvés-elmélet mint nyelvjáték tehát kínál egyfajta világképet, de ebben a rendszerben a szubjektum visszanyerni kívánt autonómiája egy új szellemi-fizikai rabságként lepleződik le. Kiábrándító üzenet ez a művészet szerepéről, bármilyen politikai-esztétikai ellenállás lehetőségéről, miszerint a paranoia exkluzív szentélyében a művészet csupán a hatalom fantazmáit táplálja.    
Talán Brian Yuzna Society (1989) című biohorrorja tudta eddig legintenzívebb formában feltérképezni az összeesküvés-elméletek poszthumán dimenzióját, hiszen a film elittársasága nem csupán megöli a kíváncsiskodókat, hanem egy orgiasztikus rituálé során biomasszává egyesülve bekebelezi őket. A kizsákmányolás és hatalmi manipuláció biopolitikai allegóriájaként értelmezhető jelenet Gerhes poétikájától sem idegen, ugyanis a nézőnek nála is hússal, a fenyegetettség testi tapasztalatával kell fizetnie az új rendért. Vagy beolvadunk és szolgálunk egy arctalan erőt, vagy nincs helyünk ebben a térben. Hogy „mi” vagy „ki” van a lepel mögött, az igazából nem fontos, hiszen a bestiárium szabadon feltölthető és variálható. A biztos fundamentum nem a részletekben, hanem a gyűlöletben rejtőzik. Vagy a páholy ellen vagy mellette, de egyként a gyűlöletért fantáziálunk. 
 
A kiállítás december 8-ig tekinthető meg. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek