Steve Reich a Zeneakadémián
2013.11.22.

Ez a zene árad és apad, lüktet és hullámzik, közönyösen a szó beethoveni vagy liszti értelmében vett „mondanivaló” iránt. Steve Reich Budapesten. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A 77 éves Steve Reich (akinek négy különböző nemzetiségű nagyszülője közül az egyik grandma honfitársunk volt) immár több évtizede kapcsolatban áll a magyar muzsikusokkal: annak idején (1977-ben) meghívta őt az Új Zenei Stúdió, később (1985-ben) a 180-as Csoport. Az Amadinda jóvoltából pedig már nemcsak kapcsolatról, de együttműködésről is beszélhetünk, hiszen az amerikai repetitív zene emblematikus alakja, La Monte Young, Terry Riley és Philipp Glass nemzedék- és harcostársa Rácz Zoltán („Zolti”, ahogyan Reich a közönség előtt nevezi őt) felkérése nyomán művet írt a világ egyik legkiválóbb ütőegyüttesének, Mallet Quartet címmel. A darabot a keletkezés esztendejében, 2009-ben a szerző jelenlétében mutatta be az Amadinda a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Hozzátehetjük az eddigiekhez, hogy két esztendeje, 2011. október 30-án, ha nem is Reich jelenlétében, de nagyszabású és remekül kivitelezett koncerttel ünnepelte az Amadinda, valamint a Kelemen Kvartett és az UMZE Kamaraegyüttes a komponista 75. születésnapját – szintén a Művészetek Palotája falai között.

2013. november 12-én a felújított és nemrég átadott Liszt Ferenc téri zenepalotában (melyet Reich nem kedvel – I can’t stand it, mondta udvarias vendégre aligha jellemző szóhasználattal a közönségtalálkozón) rendeztek szerzői estet Steve Reich a Zeneakadémián címmel. A négy kompozíciót felvonultató műsor részben a hetvenes évek, részben a jelen terméséből válogatott. Először taps köszöntötte a pódiumon bevezetőt mondó Rácz mellé lépő Reichet, majd a taps a közönség rokonszenv-nyilvánításából előadó-művészetté szublimálódott, mikor már nem seregnyi, csupán kétszer két tenyér csattant néhány percen át ritmikusan az önmagán túlmutató, jelképpé vált darab, a Clapping Music (1972) Rácz és Reich általi megszólaltatásakor. Ezt az első részben a már említett Mallet Quartet (2009) és a Double Sextet (2008) követte, majd a szünet utáni időt egy órányi terjedelemben a hetvenes évek opus magnuma, a Music for 18 Musicians (1974-76) töltötte ki.

Félreértés ne essék: ez nem az Amadinda koncertje volt: az est során a kvartettből csak Rácz és Holló Aurél lépett pódiumra, Bojtos Károly és Váczi Zoltán nem is szerepelt az előadók között. Hogy kik és hogyan szólaltatták meg a négy kompozíciót, arról essék szó a kritika végén – előbb azonban néhány mondat a művekről. Reich oeuvre-je, noha a szerző él és virul, már klasszicizálódott: bizonyos, hogy a most megszólalt Music for 18 Musicians vagy az oly népszerű Tehillim nélkül nem lehet megírni a 20. század második felének zenetörténetét. Magam korábbi kritikákban harminc évvel ezelőtt is írtam a Reich-opusokról, s véleményeimbe a tetszés mellett kételkedés is keveredett. Ma megértőbb, elfogadóbb, sőt lelkesebb vagyok. Nem én változtam meg, nem is a művek lettek jobbak (elég jók voltak azok korábban is): az idő az, amelyből sok eltelt, s ez az idő kritika tárgyából ténnyé változtatta Reich műveit. Reich zenéje, melyet lehet csodálni, szeretni, és lehet utálni is, mára már részben zenetörténet, s mint ilyent, inkább tudomásul venni kell és számolni vele, mintsem bírálni. Hogy a nyelvésznek is kiváló költőt idézzem: nem mondhatod, hogy „ellenzem a borzot”. A borz van. A mi borzunk, Reich zenéje, mintha csak meg akarná valósítani, amit híressé vált írásában (Gondolatok Oktettemről) Stravinsky a zene erkölcshordozó szerepét – egyáltalán: jelentését – tagadva megfogalmazott („Oktettem zenei tárgy”). Mint a tenger, árad és apad, lüktet és hullámzik, közönyösen a szó beethoveni vagy liszti értelmében vett „mondanivaló” iránt, viszont gyönyörködtetve és elgondolkodtatva, problémákat vetve fel, logikaiakat, esztétikaiakat, de még filozófiaiakat is (Reich nem véletlenül írta BA-dolgozatát a Cornellen Wittgensteinről).

Akik a borzot előadták, maguk is kissé borzasak: fiatalok. Ha jól értem, többségükben a Zeneakadémia növendékei, illetve páran közülük a magyar zeneélet már régóta pódiumon hallható kiválóságai, de a lélekben örökifjú fajtából. A Zeneművészeti Egyetem Kortárszenei Együttese nevet viselik, művészeti vezetőjük Rácz Zoltán – és ha igaz, hogy ez a társaság mostantól rendszeresen áll majd produkciókkal közönség elé (legyen igaz), akkor ezzel ismét lezajlott egy minőségrobbanás a magyarországi újzenei előadó-gyakorlatban, nagyjából olyan, mint volt korábban a szintén Rácz nevéhez fűződő UMZE Kamaraegyüttes megalakulása. Ezekből a fiatalokból árad a tehetség, a hit, a színvonal feltétlen akarása, az odaadás – és mindennek eredményeképpen nagyszerű, maximalista színvonalú tolmácsolások születtek meg hangjukon és hangszereiken. Megérdemlik, hogy valamennyiük neve szerepeljen a beszámolóban. A Mallet Quartetet Rácz Zoltán négy ütőhangszeres növendéke, Hlaszny Ádám, Janca Dániel, Lajhó Gyula és Tóth Péter adta elő. A Rácz Zoltán vezényelte Double Sextet kétszer hat előadója Hotzi Enikő és Bán Máté (fuvola), Úrácz Balázs és Völgyesi Barnabás (klarinét), Osztrosics Eszter és Osztrosics Éva (hegedű), Karasszon Eszter és Zétényi Tamás (cselló), Oravecz György és Kiss Péter (zongora), Janca Dániel és Lajhó Gyula (ütőhangszerek) volt. Végül a Music for 18 Musicians gárdája: Molnár Anna, Nándori Judit, Thurnay Viola, Werner Ágnes (ének), Varga Oszkár (hegedű), Zétényi Tamás (cselló), Völgyesi Barnabás, Pálfi Csaba (klarinét), Oravecz György, Kiss Péter, Rácz Zoltán (zongora), Kiss Helga, David Degge, Hlaszny Ádám, Holló Aurél, Janca Dániel, Lajhó Gyula, Tóth Péter (ütőhangszerek). Lemezfelvételre alkalmas, világszínvonalú előadásokat hallottunk tőlük, melyeket bátran vállalhattak a szerző jelenlétében. Köszönet mindnyájuknak – és művészeti vezetőjüknek, Rácz Zoltánnak, aki, szegény, nem tehet róla, nem tud mást nyújtani, csak mindig a legjobbat.

A hosszú koncert után a Zeneakadémia most induló Kóda című sorozatának keretében (szerkesztő: Tóth Endre) még egy nagyon közvetlen hangú pódiumbeszélgetés is következett Petrányi Judit moderátori és tolmácsi közreműködésével, Steve Reich és Rácz Zoltán részvételével. Nem maradt ott mindenki, de akik kitartottunk, jó hangulatban szálltunk fel utána az utolsó villamosra. Ha Debussy büszkén nevezte magát musicien français-nek, Reich büszkén vállalhatja amerikaiságát. Másképp gondolkodik hagyományról, kultúráról, mint ahogy az öreg kontinensen szokás – de ez így van jól. Sokan vagyunk, sokfélék vagyunk, nem kell mindenkinek Liszt Ferencnek lennie – még ha mi róla neveztük is el a Zeneakadémiánkat.

Helszín:  2013. november 12.,  Időpont:  Zeneakadémia