 Kelemen-kvartett |
Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ezen az estén egy héttagú vonósnégyest hallhattunk, amely három hegedűsből, három mélyhegedűsből és egy gordonkásból állt. Tudniillik a különböző darabokban Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Homoki Gábor egyaránt hegedült és brácsázott is, csupán Kokas Dóra maradt meg mindvégig hangszerénél, a csellónál. Merőben szokatlan dolog ez egy hivatásszerűen működő és turnézó vonósnégyesnél, hiszen az ilyenek magától értetődő ökonómiával egy bizonyos felállás (illetve felülés) teljesítményét igyekeznek optimalizálni, egy bizonyos szerephez igyekeznek a tagok mindegyikét hozzácsiszolni, az ideális eredmény érdekében. Elvben felmerülhetne a kérdés, hogy a II. hegedűs és a mélyhegedűs szerepének váltogatása Kokas Katalin és Homoki Gábor között, illetve Kelemen Barnabás ritkábban, de rendszeresen (ezen az estén a ráadásban) előforduló kirándulása a brácsázás területére nem valamiféle látványosság-e, amellyel a közönségnek akarnak imponálni, netán azt az összeszokottságot veszélyeztetve, amely tudvalevőleg a kvartett-játék sine qua nonja. A gyakorlatban azonban, úgy gondolom, erre ezen az estén sem gondolhatott komolyan senki, hiszen a műsor minden hangjából, sőt magából az összeállításából előviláglott az a kielégíthetetlen felfedezőkedv, amely a Kelemen-kvartett koncertjeit olyan izgalmassá teszi. Hiszen csak nem fognak merő rendszeretetből mindig ugyanúgy ülni, mikor egy darab egészen más látványt nyújt belülről egy másik szólam pozíciójából! Hogy ennek az az ára, hogy a vonósnégyest bizonyos mértékig minden különböző felállásban újra fel kell építeni? Nos, úgy gondolom, számukra valószínűleg ez a legizgalmasabb az egészben.
A rendkívüli program – az elhangzás sorrendjében – Haydn B-dúr („Napfelkelte”) Erdődy-kvartettjéből (op. 76 no. 4), Bartók 4. vonósnégyeséből, Kurtág Six moments musicaux-jából (op. 44) és Schumann a-moll kvartettjéből (op. 41 no. 1) állt; ráadásképpen Mendelssohn korai, op. 13-as a-moll vonósnégyesének első tételét játszották.
 Kokas Katalin |
A hangversenyre visszagondolva a megmaradó legfontosabb benyomás talán az, hogy Haydntól Kurtágig mennyire nem keltett olyan érzést egyik interpretáció sem, hogy az adott korszak valamiképpen periférikus, kirándulás jellegű lenne a vonósnégyes számára. Számomra ez a Haydn-vonósnégyes esetében volt a legkézenfekvőbb, miután még sohasem hallottam őket Haydnt játszani, és azért, mert Haydn zenéje rendkívül intenzív szellemi munkát kíván az előadótól. Itt nem elég általában jó zenésznek, jó hangszeresnek és jó kamarapartnernek lenni – ahhoz, hogy a Haydn-zene értelme, bonyolult összefüggésrendszere és mélységes szellemessége érvényre jusson, hogy az előadás ne siessen át gyanútlanul kulcsfontosságú események és pillanatok felett, amint az igen gyakran történik, mindehhez tehát rengeteg kérdést kell feltenni és megválaszolni az adott zenével kapcsolatban. Ez persze mindenfajta zenére érvényes, de Haydnra hangsúlyozottan.
Nos, a B-dúr kvartett esetében ez igen nagy hatásfokkal megtörtént. Először is a hangzás volt rendkívül karcsú és áttetsző, mindent felfedő, s az alapvetően egyenes hangok következtében intonációs szempontból hasítóan tiszta. Az eseményekben gazdag, üresjáratok nélküli előadás a tételek dramaturgiáját értő módon tette hallhatóvá, a visszatérések nagyszerűen, már-már érzékien voltak előkészítve, a szólamok gesztusszerűek, beszédesek voltak, a ritmika hallatlanul biztos és feszes, s még a cigányos elemek is biztos ízléssel és mértékkel jelentek meg az előadásban. A lassú tétel ritkán hallható meggyőző erővel deklarálta, hogy Haydnt nem csupán szellemessége és Bachhoz méltó konstruktivitása emeli a legnagyobbak közé, de lírai költőnek is kivételes. Az egyetlen említésre máltó fenntartásom annyiban állt, hogy a zárótétel önmagában meggyőző tempója némileg gyorsnak bizonyult a részletek appercipiálása, a zenei információ befogadhatósága szempontjából.
Bartók 4. vonósnégyesében első közelítésben megint a hallatlan drámaiság, a gesztusszerűség tette igazán izgalmassá az előadást. Ez a kvartett a Bartók-oeuvre-ön belül is különösen gazdag színekben, effektusokban és különleges játékmódokban, s ezt tökéletesen érzékeltük is. A bartóki szövet rendkívüli sűrűsége, amely talán az I. tételben éri el tetőpontját, teljes intenzitásban vált érezhetővé az együttes előadásában. A II. tétel (Prestissimo) zizegése valósággal elkábította a hallgatót, és valóságos varázslat résesévé tette. A III., lassú tétel meg egészen másfajta varázslat volt, az álom, az éjszaka varázslata, amelynek rejtélyes hangjait, egy-egy népdalszerű gesztust, egy ciripelést vagy alig hallható rebbenést a négy előadó végtelen érzékenységgel idézte fel, valami olyan megrendítő letisztultsághoz vezetve a tételt, amihez hasonlót néhány perccel korábban a Haydn-lassúban élhettünk át. A két utolsó tételt pedig rugalmasság és ritmikai feszesség hatotta át, a zárótételben pedig a száguldás is mérhetetlen fegyelemmel és precizitással társult.
 Homoki Gábor |
A hat Kurtág-tétel többsége olyan miniatűr, amelynek hatása, érvényessége a legleheletnyibb finomságokon múlik. Hogy azok rendben legyenek, ugyanúgy tisztázni kell a viszonylag kevés hang egymáshoz való viszonyát, ugyanúgy fel kell tenni a megfelelő kérdéseket, mint Haydn esetében. Kelemenék ráadásul jóval fiatalabbak annál a néhány avatott Kurtág-előadónál, akik magukban vagy tanítványaikkal legtöbbször játszanak Kurtágot Magyarországon, és akikkel annak idején hosszú ideig és behatóan foglalkozott a komponista. Kelemenék ebben sem specialisták, hanem csak megalkuvás nélkül a végére járnak annak, aminek szükséges. Az eredmény: az érzések és karakterek lehető legszélesebb skáláját érintő, hihetetlenül koncentrált és élményszerű tételek a Capriccio ironikus játékától a …rappel des oiseaux… harmóniai eksztázisáig és a két gyászoló tétel szívbemarkoló megszólaltatásáig. A ciklus utolsó pillanatai egyszerűen leírhatatlanul szépek voltak, s számomra épp ez volt a hangverseny legemlékezetesebb momentuma.