Polish Jazz for Budapest 2013
2013.11.18.

A Lengyel Nagykövetség és Kultúrintézet jazzfesztivállal ünnepelte az ország Függetlenségének Napját. A Budapest Music Center egész közönsége úgy gondolta, hogy jól tették, van is mire büszkék legyenek. ZIPERNOVSZKY KORNÉL CIKKE.

DuoDram
DuoDram

Tudjuk, sehova sem vezet a lengyel és a magyar jazzpiac összehasonlítása, kár belekezdeni, csapataink sem egy ligában játszanak. Mégis, óhatatlan, hogy egy ilyen seregszemle során feltegyük magunknak a kérdést, hogy mi most hozzájuk képest hol tartunk? Maradjunk annyiban, hogy vannak dolgok, amiben nagyon sokat tanulhatunk lengyel barátainktól: például a szakma, a zenészek egymáshoz való viszonya egészen más alapállást mutat, mint a mienk esetében, például mindig járnak egymás koncertjeire, ahogy a híres énekesnő Pesten is végigülte az aznap esti második koncertet rögtön a sajátja után. A lengyel jazz színtér stilisztikai változatosságát már akkor elképesztőnek találtam, amikor pár éve kaptam egy hat CD-s (!) antológiát az aktuális lengyel jazzprodukciókból. Na és persze az is segít, ha olyan, békében dolgozni hagyott intézmények és olyan lelkes emberek fáradoznak hosszú ideig elkötelezetten a háttérben, mint az idén 74 éves budapesti Lengyel Kultúrintézet és régi munkatársa, a mindig minden jóra kapható Wojtek Kriston.

 

A második és harmadik nap négy produkciója (az első napi eseményeken nem tudtam részt venni) szintén elég széles spektrumot mutatott. Piotr Wyleżoł és Sławek Jaskułke DuoDram néven készítenek évek óta felvételeket, mind a ketten zongoristák, de néha, mint most is, egyikük – olykor egymást váltva – fenderzongorán játszik. Wyleżołt – a Lengyelországot legalább félig otthonává tévő – Nigel Kennedy, Jaskułkét viszont Zbigniew Namysłowski együtteseiben hallhattuk. Ha még ehhez azt is hozzáteszem, hogy Wyleżoł azelőtt Tomas Sztanko zenekarában is játszott, akkor már több mint elég nagy nevet emlegettem a lengyel jazzisták hírének illusztrálására. Kétzongorás, ritkaságszámba menő duójuk három éve turnézik sikeresen. Egy Kenny Wheeler-témával kezdtek (vele is hosszan zenélt egyikük), azon túl csak saját szerzeményeiket játszották. Kettejük zenészkaraktere eltérő, és hogy ne különféle irányokba szaladjanak szét a két zongorán, ezért két oldalról le kellett határolni útjukat, így viszont a közös mezsgye kicsit keskeny lett. A nagy formai ívek, metamorfózisok végig szépen kivehetők maradtak, és a számok struktúrája áttetsző volt, mint egy akvárium, nekem meg egyre inkább bezártság-érzésem kezdett lenni. Ennek, gondolom, a monoton ritmus volt a fő oka, amiből nem tudtak vagy nem akartak a közös részekben kilépni. Gyanúmat persze arra alapozom, hogy amikor teljesen háttérbe vonult a partner egy-egy szóló alatt, akkor harmóniailag és ritmikusan mindenki fellélegzett, ők maguk is. 

 

Piotr Lemańczyk
Piotr Lemańczyk

A lengyel jazznek több olyan kiválóságát ismerem és hallgatom szívesen, akiket a pianizmus feliratú képletes fachban tartok nyílván. És ez bizony nem mindig maradéktalanul hízelgő. A bravúros, nagy tempójú és intenzív, általában rengeteg szapora akkordfelbontással dolgozó balkéz és a rapszodikustól a largóig többféle melódiát és hangulatot ugyancsak nagy virtuozitással visszaadó jobbkéz felfogása valahol a Kölni Koncert által lefektetett alapoktól indul, és a mához közeledve a könnyebb múzsa, a tisztán rockos ritmus vonzásába kerül. Egymástól erősen különböző, de hasonló gyökerekből táplálkozó képviselői között Adam Makovicz ugyanúgy megtalálható, mint a pár hete ugyancsak a BMC-ben nagy sikerrel fellépett Leszek Możdżer. A DuoDram tizenhatodos bugyborékolását viszont már egy ponton úgy fogadtam, mintha tenger alatti élővilágot bemutató filmfelvételek kísérőzenéje volna.

A második nap Piotr Lemańczyk nagybőgős műsorával folytatódott, zenekarában Jacek Kochan dobolt, mellette inkább afféle vendégszólistaként, mint állandó tagként Adam Pieronczyk szaxofonozott. Úgy mutatta be őket, mint akikkel a hetedik mennyországban érzi magát, de nekem inkább az volt a benyomásom, hogy ilyen bőgőzés mellett, ilyen izgalmas, frappáns témákra nem is olyan nehéz éteri magasságokba emelkedni. A témák főleg Lemańczyk tavalyi lemezéről (Amhran) származnak. Ezen Seamus Blake a szólista, a lengyel bőgős rajta kívül Tim Hagans-szel és Dave Kikoskival, továbbá Zbigniew Namysłowskival és Janusz Muniakkal is készített újabban felvételeket. A tapasztalt Pieronczykot is illik ismerni, ő sem először járt nálunk. Szopránszaxofonon a Charles Lloyd-féle megközelítés lehetett rá hatással, tenoron pedig új színt hozott a koncert nagyjából felénél, de aznap este Lemańczyk volt az igazán elkápráztató muzsikus. Hihetetlenül gyorsan játszik, anélkül, hogy a bőgő fő funkcióját szem elől tévesztené. Amikor Kochannal beindítják a „darálót”, akkor menni kell, a szólista akkora kezdőlökést kap, majd a repüléshez pedig olyan szárnyakat, amit az inventív felfogású fúvós szólisták nagyon tudnak értékelni. Az ilyen lüktetés a jazz esszenciájához tartozik, a régmúltban ezt fogalmazták meg úgy, hogy „It don’t mean a thing, if it ain’t got that swing”. Csakhogy a Lemańczyk-féle zseniális muzsikusoknál a szving már lecsúszott a mélyrétegekbe, a ritmus más, sokkal bonyolultabb képleteket követ. Mégis, amikor Lemańczyk és Kochan beindítanak egy témát, a lényeg, a vérpezsdítés most is érezhető. Lemańczyk szólóiról szintén csak a legmagasabb elismerés hangján lehet szólni. A közönség repült velük, és ráadást követelt.

Anna Maria Jopek
Anna Maria Jopek

A lengyel jazzfesztivál reprezentatív, szombat esti koncertje a nemzeti ünnep alkalmából Anna Maria Jopek és együttesének hangversenye volt a BMC nagytermében, amelyre már jóval előtte elkelt minden jegy. Jopek, oly sok más lengyel előadóhoz hasonlóan, messze az ország határain túl ismert és sikeres, Japántól Amerikáig. A jól szervezett fesztivál húzónevére olyan közönség jött el, amelyik jó, ha egy évben egyszer jár jazzkoncertre. Jopek persze nem jazzénekes, csak abban is otthon van. Fantasztikusan erőteljes és kifejező, bár fátyolos hangja óriási terjedelemben és rengeteg stílusban mozog. Őszintesége átütő, missziója emocionális belső késztetésein túl az, hogy a lengyel zenekultúra egyes elemeit, főleg a népzenei gyökerűeket a világon elterjessze – amivel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy nagyon sokáig úgy volt, hogy Jopek klasszikus zongoraművész lesz. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy végig lengyelül énekelt, és pesti műsorának gerincét is népdalok, vagy a népdalkincs által inspirált számok alkották. Ennél sokkal többet azonban aligha tudok mondani róluk, mert nem értettem a szövegüket, de az igényes, alaposan kidolgozott zenei tálalás is eléggé lekötött. A trió majdnem minden tagja több hangszeren játszik, de az alapfelállás a zongora/tangóharmonika (Krzysztof Herdzin) és a citera/gitár/furulya (Piotr Nazaruk) volt az öthúros elektro-akusztikus basszusgitár (Robert Kubiszyn) mellett. Nazaruk maga is énekelt egy szép szólót, és a „fiúk” vokáloztak is. Jopek két mikrofont váltogatott, az egyik sokkal élesebb hangszínre volt állítva, egyes vokál-részekhez és refrénekhez. Az alig másfél órában elképesztő változatosságban csendültek fel stílusok és felfogások, amit csak azért nem lehet világzeneinek nevezni, mert ahhoz túlságosan kötődik a lengyel népzenéhez, és annak a klasszikusban is régóta bevett hagyományához. Jopek nekem – persze, szövegértés nélkül – olyan színésznő benyomását keltette ezen az estén, aki eljátszik bármit, de ebből még őt magát nem ismerem meg mélyebben. Az első, dupla ráadást Jopek a Pat Methenyvel felvett, a világhírt számára meghozó lemezéről választotta, de érzékeltette, hogy azért ezeket ő már nem annyira szívesen adja elő. Jopek és zenekara óriási profizmussal mindenből annyit adagolt ezen az estén, amennyit meg lehetett és meg kellett mutatni, a ráadáson kívül sohasem kiesve a lélekteli, őszinte éneklésből-zenélésből.

Wojtasik Kvartett
Wojtasik Kvartett

Nagy tűz fogadta a pinceklubba a záróestén átvándorló jazzrajongókat: a Wojtasik Kvartett Tóth Viktorral. Az ugyancsak vagy húsz éve nemzetközi elsőligás trombitás Piotr Wojtasik példaképe lehetne akár Terence Blanchard is, amennyiben nem a trombita férfias, hanem a mély érzelmeket és a törékenységet is megmutató hangjából indul ki. Amitől persze még rengeteg erő van benne, leginkább pedig rettenetesen jól passzol az altszaxofonhoz (ami a tenorszaxhoz képest kevésbé „macsó”). Wojtasik, aki már játszott nálunk, sőt más magyar partnerekkel is lépett fel korábban, Tóth Viktorban nem alkalmi, hanem állandó társra talált, a magyar szaxofonos rég tagja lett kvartettjének. Nemcsak Wojtasik, hanem Tóth témáit is játszották, olyan átütő erővel, hogy a klubban az éjszaka előre haladtával és minden számmal egyre többen lettek. 

A tagok szerzeményei mellett még egy standard is belefért. A trombitás óriási belső feszültséget eláruló szűk szekundokat, kis hangközöket használ, nagy intenzitással variál melódiákat, de a Don’t Explain feldolgozásának oktávval, kvinttel és nonával indult neki. Ez az egyik legtöbbet feldolgozott lassú dal Billie Holiday emblematikus száma, de azt gyanítom, hogy Wojtasik inkább Chet Baker felől közelített hozzá. Szinte minden, amit játszott, többé-kevésbé viselte a fragmentáltság jegyeit, de a bevezetője különösen. Ezen a fájdalmasságában is gyönyörű intrón is osztoztak Tóth Viktorral, akit valamivel extrovertáltabb alkatnak mutatott ez a néhány taktus, pedig egymásnak adogatták a melódiát, mint forró krumplit frissen a sütőből. Wojtasik vissza-visszatért a melódia kezdeti hangközeinek fordításával előállt tükörmotívumhoz, hogy aztán végre egy cincsörrentéssel elinduljon a ritmus és a standard eredeti dallama, persze ez is eléggé fragmentáltan. A téma kétszer hangzott el, a szax és a trombita váltva ellenpontozták benne egymást, de Wojtasik variációi már eléggé elvonatkoztattak tőle. Először az addig is hajlításaival és óriási time-jával kitűnő Michal Barański nagybőgős szólózott; csapongott, mesélt nagy energiával és rapszódiával. Wojtasik ott folytatta, ahol abbahagyta egy strófával előtte, fájdalmasan sikoltozott, még sírt is, de nem szégyellte. Parádésan vette át ugyancsak egy periódus után Tóth Viktor, ő inkább a keresés hangjait szólaltatta meg, emlékeket kutatott, meg a kivezető utat kereste a blues mélységes kútjából. A visszatérésben viszont éppen a szaxofon mutatta meg a dallam ellen bejátszott disszonáns félhangjaival, hogy a trombitán felcsendülő, kistercre épülő téma nem ad enyhülést: nincs bocsánat, ennyi (ne magyarázkodj, inkább meg se szólalj). Végül még összekapaszkodva megpróbáltak felfelé törni a dallammal, de ez is lefelé hulló, lemondó zárásba torkollott.

A kvartett negyedik tagja a révkomáromi Hodek Dávid volt, akit még ugyan elég gyakran láthatunk magyarországi koncerteken, például éppen Tóth Viktor tercettjében, de a kocka el van vetve, Amerikában fog befutni világraszóló pályát (mire nagykorú lesz, és az már csak két év). Játékának érettségével csak elképesztő pontossága és empátiája vetekedett, méltó helyettese volt Wojtasik amerikai dobosának.  

Helyszín:  Budapest Music Center,  Időpont:  2013. november 8-9.