Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÁBJÁTÉK ÜZEMMÓD

Égen-földön mese / Vojtina Bábszínház, Debrecen
2008. jún. 8.
Az unalmat csak a jól nevelt felnőttek viselik el (teljesen értelmetlenül), a még ösztönlény négyévesek viszont csak arra figyelnek, ami leköti őket. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Ha nem nőnék ki a spontaneitást, akkor az „ember-színházak” sem mernének visszaélni a nézők türelmével, s akkor ők is olyan lelkes figyelemben részesülnének estéről estére, mint a debreceni Vojtina Bábszínház alkotói bármely délelőtt.

Még meg sem szólalnak, máris bámulom a fiatal művészeket: a csöppnyi közönséget, vagy a szakmát kell jobban szeretni ahhoz, hogy napról napra – illetve délelőttről délutánra – képesek legyenek már az első másodpercekben olyan erővel megkaparintani többtucatnyi apróság osztatlan figyelmét, hogy az kitartson ötvenöt kemény percen át. Pedig a debreceni Vojtina Bábszínház bemutatója, Kovács Géza és Gimesi Dóra Égen-földön mese című darabja csakúgy, mint minden történet, expozícióval kezdődik, s a bevezetők nem arról híresek, hogy tetőfokra hág bennük az izgalom.

Jelenet az előadásból. Forrás: Vojtina Bábszínház
Jelenet az előadásból. Forrás: Vojtina Bábszínház

Csak miután a négy festői megjelenésű főszereplő bemutatkozik, s elmondják, hogy kik is ők a darabban, s mivégre íródott a mese – felborul a világ harmóniája, ha nem szerzik vissza a három, különböző helyre rejtett kristályt, melyeket egy boszorkány sinkófált el –, jövök rá, hogy az egész tér, nézőterestől és színpadostól valójában tágas fedélzet görbülő plafonnal, kerek ablakokkal és ovális ajtóval. A különbség csupán annyi, hogy itt egybefolyik az utastér a pilótafülkével, de minden más stimmel. Ez eddig is majd kibökte a szemem, csak közben a gyerekeket figyeltem, odaadó készségüket, ahogy magukra csatolják a narancssárga biztonsági övet. Nem vacakolunk sokáig egyhelyben, felszállunk a Vojtina 530-as járatával: kezdetét veszi az utazás.

Amíg emelkedünk, illúziótlan felnőtt módjára a játszók öltözékét, maszkját vizsgálom, de hibát, slendriánságot nem találok, pedig karnyújtásnyira suhog tőlem a sudár viharlidérc, a bájos tavitündér és a bátor barlangi kobold. Ők, vagyis a légi-, vízi- és földi világ mindenható követei fogtak össze a boszi ellen, s a robotpilótában nyertek maguk mellé hol segítőkész, hol akadékoskodó segítőtársat. (Egy nagy színpadi fegyelemmel rendelkező kolléga személyében, aki merev maszkba, stilizált mozgásba, továbbá egy görgős szerkezetbe zárva játssza végig az előadást.)

A lényeg az, hogy mire a „levegőbe emelkedünk”, egyértelművé válik, hogy az előadás abszolút „ki lett találva” (rendező: Kovács Géza), s egy olyan bábszínházi produkcióba csöppentünk, amely a világ harmóniájának megmentését a különböző műfajok békés összesimulásával (is) fogja elérni. Ugyanis a tervező-alkotók (Boráros Szilárd és csapata) olyan látványvilágot teremtettek, amiben a különböző szférákat különböző technikákkal jelenítik meg, így a repülőgépben élő színészi játék zajlik, a külvilág veszélyei bábtechnikával leselkednek hőseinkre, pozíciónkat pedig, vagyis az ablakon át elénk táruló látványt videofelvételek közvetítik. Minden váltás logikus, és olyan flottul megy, hogy ifjú társaim számára is végig világos és átélhető újabb térbeli helyzetünk.

Jelenet az előadásból. Forrás: Vojtina Bábszínház
Jelenet az előadásból. Forrás: Vojtina Bábszínház

A forma persze az elbeszélés szövedékét követi, amelyben jó arányban váltakoznak a mesevilág és a valóság motívumai, vagyis a triviális és virtuális szituációk, s ebben a keverék környezetben otthon is érzik magukat a gyerekek. (Meg a felnőttek.)

Szóval, a repülőgép ablakából először Debrecent látjuk madártávlatból, aztán csak a kék felhőket, s mivel ez egy szuperjárgány, később a tenger mélyét, sőt egy cseppkőbarlang belsejét. Van miért izgulni bőven, de a főszereplők valamennyi mentési akciót sikerrel abszolválják, vészhelyzetben még a gépből is kiszállnak, s ekkor kicsinyített bábmásuk teremt rendet, ám egyszer csak kulminálnak az események és bóklászó főhőseinket baj éri. Csupán segélykérő kiáltásaikat halljuk, s ekkor történik az egyetlen színváltás: szétnyílik a repülő, s az eddig a műszerfal által eltakart színpadi emelvényen sziporkázó látvány tárul elénk: az idáig monitoron üzengető boszi borzongató, mindamellett színpompás csodapalotáját pillantjuk meg a foglyul ejtett manókkal.

Jelenet az előadásból. Forrás: Vojtina Bábszínház
Jelenet az előadásból. Forrás: Vojtina Bábszínház

És igen, természetesen itt is van nézői közreműködés: tejszőke legényke vállalkozik a döntő lépésre, a hiányzó, harmadik kristálydarab megszerzésére. Magamban mélyen irigylem, mert kicsit meg van ugyan illetődve, de bátor, hiszen ő még biztos lehet benne, hogy csak jóra kérik a színpadon (ellentétben a hasonló célú felnőtt színházi akciókkal).

A darabban többször említődik a környezetszennyezés, de teljesen normális tónusban, együgyű kilengések nélkül, s pilótáink is úgy szólnak néző-utasaikhoz, mint egyenrangú, értelmes emberekhez. Ami persze nem zárja ki, hogy kis önkénteseiket – akik olykor szelet gerjeszteni segítenek, vagy bármi mást – meg ne simogassák.

Amikor a darab elején a robot „művészet üzemmódra” kapcsolt, az akkor még csak szójátéknak tűnt, ám az előadás végére a szlogen minősítéssé ért. A minden ízében átgondolt előadást, a fordulatos, mégis követhető történetet hatásos effektek kísérik, melyek olajozott levezénylése a játszókkal egyenrangú fény- és hangtechnikus alkotótársakat dicséri. – Ez igazi? – kérdezte egy kisfiú saját biztonsági övéről az egyik piros overallos „szerelőt”, – Hát persze! – válaszolta ő megrökönyödve. Nemcsak az öv, hanem minden más is – tenném hozzá, de a gép zúgásától úgysem hallaná.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek