Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAGÁNMITOLÓGIA

Oravecz Imre: Ondrok gödre (Az álom anyaga, első könyv)
2007. dec. 17.
Oravecz Imre évtizedek óta írja szülőfaluja, Szajla történetét. Egyik előző kötetében (Halászóember. Töredékek egy faluregényhez, 1987-1997) versben, most prózában próbálja megformálni ugyanazt az anyagot. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA.

Nyilvánvaló, hogy Oravecz Imre számára Szajla „a Föld köldöke”, hogy a görög mitológia nyelvén szóljunk; amolyan Macondo, a képzeletbeli falu García Márquez művészi világában. Csakhogy Szajla nagyon is létezett, és él ma is, nem pusztán a fikció terméke, ezért a mitologikus formálás sok akadályba ütközik. Hogyan kerülhető el, hogy a nagyszabású föld- és helyrajz, a legapróbb családi, történelmi, mezőgazdasági részleteket is feltérképező, ugyanakkor az általánosságra is igényt tartó formálás elkerülje a csapdát, azaz a magánközlés Szküllája és a túlmitologizáltság Kharübdisze között behajózzon a tiszta és eredeti forma révébe?

Nem kis elvárás, bár nem példátlan vagy teljesíthetetlen: Illyésnek a Puszták népében sikerült a csoda; miközben bevallottan a saját családja privát történetét tárta az olvasók elé, egyben képes volt felmutatni e magánmitológia összes általános vonását is, sikerült feltárnia azokat a hajszálgyökereket, melyek őt mint szubjektív narrátort oly végzetesen kapcsolják össze a nagy egésszel. A tényfeltárásból megrendítő vallomás lett, a kis és a nagy egészhez való hűség konfessziója. A szociológia tényeinek sivárságát feloldotta a széppróza káprázatosan plasztikus (és olykor megdöbbentően ironikus, már-már szatirikus!) nyelvében, és ami ekként létrejött, éppúgy nevezhető szociográfiának, mint regénynek.

ondrokIllyés neve nem légből kapott. A Halászóember egyik vers-látomásában a költő megidézi alakját. A vers narrátora a túlvilágról ideiglenesen visszatért nagy elődnek beszél: „Inkább én / mesélek magának. Arról, mi történt itt, és miért. Nem, mert / újat mondok vele, hanem hogy jól mondom-e”. A lírai Én örül Illyésnek, „aki „úgy van itt, hogy nincs itt”, és mintegy a lábai elé helyezi – elbírálásra – művét.

Az Ondrok gödre az Árvai-család három nemzedékének története nagyjából a kiegyezéstől a millenniumig. A nagyapa ’48-as honvéd, az unoka a regény és a 19. század végén kivándorol Amerikába. A szöveg 57 számozott, rövidebb-hosszabb (többnyire rövidebb) fejezetből áll. Ez a korpusz persze csak feltételesen nevezhető regénynek, noha Oravecz a végső jegyzetben felhívja a figyelmet, hogy „e könyv a képzelet szülötte”, és mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve, ami természetesen regényes formálásra utal. Ám ha ilyen megjegyzést olvasunk, reflexszerűen keresni kezdjük a nem-fikciót a sorok mögött. Elbizonytalanodunk. És az Ondrok gödre kudarcának egyik oka éppen a műfajtalanságban, pontosabban a műfaji elegyességben keresendő, se nem regény, se nem szociográfia, se nem e kettő ravasz kevercse, mint Illyés remekműve. Regénynek túlságosan földhözragadt, túlságosan üres és díszlettelen, cselekmény nélküli, az egyes epizódok alig kapcsolódnak össze, a szövegből bántóan hiányzik a folyamatszerűség, a családregény apró tükrökre hullik szét, melynek felületén csak egy másik üvegdarabka visszfényei jelennek meg.

A szövegben fellépő alakok megrajzolása túlzottan vázlatos, szinte esetleges. Nem azonosulhatunk egyikükkel sem, hiszen nem érezzük, hogy sorsuk van, legfeljebb azt, hogy végzetük; valamiféle zsarnoki narrátori akarat mozgatja őket, figyeli tevékenységüket, mely így meglehetősen mechanikusnak, színehagyottnak tűnik. Igen, Oravecz művészi eljárásában van valami kísérletező hajlam: mintha több lombikba helyezve tanulmányozná hőseit, akik ekként persze nem is titulálhatók hősöknek, legfeljebb kísérleti alanyoknak. Ám ha ez az állítás túlzásnak tűnik, azért legkivált a szociologikus érdeklődés a felelős, hiszen a pszeudoregény-világot Oravecz azzal ellensúlyozza, hogy minduntalan történelmi-ideológiai eszmefuttatásokkal, gazdasági értekezésekkel, kisebb lexikoncikkekkel fűszerezi a kötetet. A szociológia laposra gyalulja a regényvilág talaját, a regényesség fikcionalizálja és végső soron egészen kísértetiessé varázsolja a néprajzi ízeket-színeket.

Oravecz kétségbeesetten próbálja megmenekíteni művészi szemlélete igazát; kísérlete, hogy a két formaelvből egy legyen, az alcímben érhető tetten, ahol az álom anyagának nevezi prózavilága jelenségeit. De a kötet sajnos igen messze áll az álomvilágtól; az egyetlen nagyszabású és valóban megrázó látomást, Idős János repülését a faluja fölött (mely a jövőt, azaz Szajla szomorú pusztulását mutatja), végül pedig a Sátán megjelenését a narrátor azzal hitelteleníti, hogy hozzáteszi, az öreg „aludt, az egészet csak álmodta”. Ez a rideg ébresztő végképp lehangolja az olvasót.

Oravecz parasztjai sem a regényes, sem a szociologikus hitelnek nem felelnek meg. Jellemző, hogy úgy szerelmeskednek, mint a görög istenek, ennek eklatáns példája a 47-ik fejezetben leírt – önmagában gyönyörű – aktus. Csupa paraszt Apollón és Héra; ezek a földből élő, a talajhoz láncolt, meglehetősen szűklátókörű emberek szerfölött monumentálisak – ez ismét a mitologikus világlátást hivatott szolgálni. De az olvasó aligha hihet ebben, éppen a regény vagy szociológia tényei miatt, hiszen Oravecz azért mégiscsak egy hanyatlástörténetet fest meg, melynek keserű vége az, hogy egy család kénytelen Amerikába emigrálni.

Oravecz Imre hisz valamiben, őszintesége megkapó, az ember privát hitele megkérdőjelezhetetlen. De Oravecz Imre, a művész magánmitológiája reménytelen foglya és foglára egyben.

Vö. Fazekas Sándor: Parasztnak születni
Antal Balázs: A föld cselekedetei
wolferl: De nagy paraszt vagyok!
Károlyi Csaba: Ex libris
Szilasi László: Óhaza

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek