Messzebbről kell kezdeni, még mielőtt a bikali Élménybirtokon begyűjtött egész napos tapasztalataink után kissé megfáradtan az Apródképző Színháztermének közepesen kényelmes padjain helyet foglalnánk, az előtérben átnyújtott pohár pezsgővel a kézben. Azt, hogy hogyan is került ide és mit csinál itt pontosan a hazai független színházi szcéna egyik legkülönlegesebb alakja, Ágens, a Revizor már több cikkben feltérképezte (például itt és itt – a szerk.) és a sorozatot folytatjuk ezután is. 

Méghozzá elsősorban azért, mert meggyőződésünk szerint egyedülálló modellváltásról van szó. „[E]gy független színház helyet kapott egy magánvállalkozásban” – mondja a változásról Ágens (itt – a szerk.), de persze ennél jóval összetettebb történésről van szó. Hadd legyek most személyes: a városi értelmiségi arisztokratikus szkepszisével mentem először Bikalra vagy másfél éve, Ágens hosszas unszolására, és bár a középkori meg reneszánsz világot az én ízlésemhez kissé műanyag ízűen megjelenítő birtokkal voltak – és maradtak is – fenntartásaim, végül kénytelen voltam fejet hajtani a dolog előtt, merthogy a nem kevés pénzből megálmodott modell igenis működik. Gondolok itt elsősorban a korhű (vagy annak látszó), folyamatosan bővülő épületegyüttesre, a különböző, félig-meddig interaktív bemutatókra, amik persze a középkornak nem a kellemetlen, inkább egy lehetséges („akár így is történhetett volna”) oldalát mutatják meg a borsos belépőárat leszurkoló családoknak és pároknak. Végül garantáltan mindenki jól jár, aki hajlandó belemenni a játékba: kockázatok és mellékhatások nélkül tanulunk és szórakozunk. A kijárat fölött lógó felirat („Vigyázz, XXI. század”) a nap végére értelmet nyer.

Apropó, játék: a legizgalmasabb benyomások akkor értek Bikalon, amikor a középkorias Disneylandbe érkező gyanútlan civil látogatók és a(z akkor még „nevét vesztett”) Ágens közvetlen interakcióit figyelhettem. A Zina, valamikori velencei kurtizán bőrébe bújva tartott gyorstalpaló Kurtizánképző egy korai stádiumát láttam, amikor az írásos forrásokból kihüvelyezett, főleg a kuriózumokra koncentráló tananyag és az előadó-tanár Ágens-Zina felkavaró, provokatív személyisége közötti egyensúly még nem született meg tökéletesen. Rá egy évre láthattam az „elméleti” képzés „gyakorlati” folytatását, a szigorúan 16 éven felüli ínyenceknek címzett Középkori buja estet.

Ami egyfelől tökéletes lenyomata Ágens köztes helyzetének a kizárólag üzleti megfontolások alapján működtetett élménybirtok belső struktúrájában, másfelől ékes bizonyíték arra, mennyi mindent lehet kihozni az eleinte kényszerű váltásból. Ágens ugyanis szívós munkával elérte azt, hogy a hasznot hozó nézők alkalomadtán olyan haszontalan szórakozásoknak is aktív részesei legyenek, mint amilyen az ő, az eredeti ars poeticájától nem is annyira távol eső művészete. Mielőtt buszok indulnak Bikalra, hogy pár évnyi kihagyás után újra Ágens-előadásokat nézzenek, muszáj figyelmeztetni a rajongókat: a hasonlóság a korábbi, e hasábokon is rendszeresen szemlézett művekkel első ránézésre nem feltétlenül szembeötlő. A témák, az érdeklődés, a választott kifejezési eszközök hasonlóak, a fő eltérés az alkotó társak személyében keresendő.

Elgondolkodtató mimikri játék tanúi és részesei leszünk a szűk egyórás estén, amivel kapcsolatban a legerősebb emlék az elhangzott és megmutatott elemek pontos adagolása, illetve az egész eseményen áthúzódó „kettős kódolás”. Ez utóbbi Ágens bikali létezésének alighanem a kulcsa: valódi kihívást jelent olyan műsorok tető alá hozása, melyekben az előadó „éjszakai” énjéről mit sem sejtő, érthető módon elsősorban és kizárólag kikapcsolódni-szórakozni érkező nézők igényei épp úgy szem előtt tartatnak, mint az, hogy Ágens komfortosan érezze magát. Mielőtt valaki ezt félreértené: abban a fajta nagyon intim, minden esetben személyes művészi gondolkodásban, amit Ágens bő évtizede közel azonos színvonalon művel, a saját és a közvetlen környezet „jóléte” alapfeltétel. (Hogy Bikalon ez utóbbin még hangolni kell, arról ld. Králl Csaba kritikáját itt az új bemutatóról, a Barokk kűrről – a szerk.) A Középkori buja est különösen erős a kettős keret szempontjából, hiszen a nézőtéren tán senki se sejti, hogy az előadás részeként elhangzó szövegek java része Ágens Kúrós versek című, hangütésében és világában középkorinak éppenséggel nem nevezhető verseskötetéből származik.

Az ágensi „kint is, bent is” játék pedig már az előadás terébe való belépés előtt jóval működésbe lép: akik napközben, az élménybirtok utcáin barangolva belebotlottak a nagyszájú kurtizánba és ahelyett, hogy ijedten szétrebbentek volna, inkább szóba álltak vele, eleve érdeklődéssel érkeznek a szerény technikai felszereltségű színházterembe. A pohár pezsgő tovább csiklandozza kíváncsiságunkat, odabent pedig a minden földi jóval dúsan megrakott tekintélyes asztal mögött helyet foglaló, mélyen dekoltált kosztümben minket fogadó Ágens kihívó, fürkész tekintete hoz zavarba többeket.

Mert a konzekvensen felépített, mégis számos meglepő elemet magában foglaló este hatásmechanizmusának egyik fő kelléke a provokáció: Ágens régi jó szokásához híven határokat feszeget, ám mindezt egyrészt elegáns könnyedséggel teszi, másrészt jó dramaturgiai érzékkel mindig azon a ponton szakítja meg az akciót, amikor az már fokozhatatlan. Pontosabban ha folytatódna, az már egészen más műfajba csúszna át, jelesül a pornográfiába: képmutatók és álszentek hátrányban, mindenesetre a teremben szinte tapintható a feszültség, amikor a kurtizán és segítői közötti merész gondolatfutamok kis híján valósággá válnak. 

Az alaphelyzet egyszerű: a minden szálat összefogó és mozgató, a nem is olyan távoli múltban (s alighanem még ma is) nagy életet élő kurtizán, Zina (Ágens) idejét érzi az összegzésnek, így verseken és más, olykor improvizált, de többnyire rögzített szövegeken keresztül vall életéről. Aminek fejezetei természetesen az érzékiség, a szexualitás, a testi tapasztalás legváltozatosabb formái köré csoportosulnak: a szavak és a tettek között termékeny feszültség teremtődik, hiszen az inkább testi, mint lelki társként mindig kéznél tartott snájdig Lorenzo (Pálinkás Péter) hol sértődötten, hol szenvedélyesen, hol vágyakozva reagál teljhatalmú úrnője szeszélyeire. A szövegekből kibontakozó szaggatott történetre némán felelget az asztal mellett egy másik páros (Lesnik Anita, Májer István): gesztusaik, rövidke akcióik hol az elhangzottakat követik, hol szembemennek velük, mindenesetre némelyik gesztusuk még az erős idegzetű nézőket is pirulásra készteti. 

Sokáig várat magára és új szálat hoz be az ötödik szereplő, a szűz fiú (Kovács Balázs), s a Zina elmesélte történet itt mélyül sorssá: a még ma is tüzes, de azért a fiatal vetélytársakkal a versenyt már nem egykönnyen felvevő kurtizán nem pillanatnyi vágya okán rendeli magához a tettre kész ifjú férfit, hanem azért, mert benne látja újjászületése, fiatalsága, ha úgy tetszik, életben maradása zálogát. A fiú azonban másképp nyúl hozzá és mást akar, mint ő, egyáltalán: akar valamit, ehhez pedig Zina nincs hozzászokva, hiszen itt eddig ő parancsolt. 

Az előadás interaktívnak hirdeti magát, s valóban: Zina-Ágens (a két perszóna játékosan-erotikusan fonódik össze az ősanya leírásokból ismerős képzetét a maga testi valójában megjelenítő-képviselő művészben) rendre átlépi színpad és nézőtér biztonságos határát. Hol pikáns kérdést tesz fel, hol praktikus tanácsot ad, máskor apró afrodiziákumokat oszt a nézőknek, de mindenkihez egyforma bizalommal és szeretettel nyúl. Az érintés, a tapintás, a közvetlen kontaktus színházban az egyik legnagyobb tabu, amit Ágens irigylésre méltó természetességgel hagy maga mögött. 

Ágens Középkori buja estje szó szerint megérinti nézőit, s azzal, hogy köntörfalazás nélkül leírja, óvatosan sejteti vagy éppen zavarba ejtően közel hozza a testiség kimondhatatlan tematikáját, valójában észrevétlenül csúszik át a párterápia mezejére. Teszi ezt azáltal, hogy segít megfogalmazni olyan kérdéseket, melyekről nem szokás, mert nem illik és nem szabad hangosan beszélni, de tán még gondolatban sem. Ágens szerencsére nem tagadja meg önmagát és az előadás végén erős, szeretetteljes szorítása azt üzeni, hogy mi sem tehetünk így.