Hát Margaret Thatchernek. De annyira, hogy az egyik 1984-es részben még szerepelt is. Botrány ezt elképzelni: államilag támogatott kormánykritika. De az, ami nálunk elképzelhetetlen, úgy tűnik, máshol már a nyolcvanas években kiválóan működött, tehát kár lenne azt hinni, amit egyébként a sorozat állít: a hatalom jellegénél fogva kizárólag egyféle lehet, és az mentes mindennemű humorérzéktől. 

Znamenák István rendezését különben főleg azért jó nézni, mert Magyarországon csak elvétve találkozunk olyan, a közéletet kipellengérező előadással, ami után nem érzünk sürgető kényszert ereink felszabdalására és/vagy az azonnali emigrációra. Ezúttal hátradőlünk és pukkadozva nevetünk a sokszor borúsnak látott miliőnkön, hiszen „a magyarok egy része Magyarországon ragadt”, és akik itt ragadtak, éppen azok jönnek el erre az előadásra.

Persze, egy pillanatig sincs véka alá rejtve, hogy az előadás nem általában tesz kijelentéseket a hatalomról, hanem a jelenleg regnáló hatalomról beszél. Lehet ezt tagadni vagy értetlenkedni, de kár, főleg azért kár, ami miatt maga az előadás sem köntörfalaz, és amit a britek is nagyon jól értenek: egy demokratikus világban teljesen értelmét veszíti a kettős beszéd, hiszen mindenkinek lehet önálló véleménye, és ezt joga van megosztani másokkal. Egyelőre ez egy demokratikus ország, bár a három T-ből kettő már nagyon erősen gyökeret eresztett a kultúra finanszírozásának kérdésében: van tűrt és van támogatott. Ha valakinek még nem lenne világos: a Kultúrbrigád produkciója nem a támogatott kategória része.

Hevér Gábor, az előadás miniszterelnöke ki is fejti érett véleményét a kultúrával kapcsolatban: „a lojalitás legyen kifizetődő. Csak a lojalitás legyen kifizetődő.” Jim Hacker nem támogatja a független színházi előadásokat, nem is jár színházba, ha a kultúra szóba kerül, tanácstalanul bámul maga elé. És gyorsan kiderül az is, hogy egyik hatalmas könyvespolca étellift és bárszekrény egyben, míg a másik egy titkos ajtó. Hevér figurája nem gonosz, csak ostoba, önző és kicsinyes, sokszor érezzük, hogy bizony, ráférne egy kis könyv meg színház a sok whisky és pörkölt helyett. A miniszter gyakorlatias, ám nem éppen differenciált gondolkodásának éppen az ellentéte a személyi titkáráé, Bernardé (Ficza István), aki ugyan roppant olvasott, folyvást latin idézeteket citál, de mintha a gyakorlati életre lenne teljesen alkalmatlan, túl naiv, mindent el kell neki magyarázani. Ez azért jó, mert így mi, nézők is mindent részletekbe menőkig megtudunk az irányítás mikéntjeiről.

Alföldi Róbert Sir Humphrey-ja jóval dörzsöltebb, intelligensebb és számítóbb alak, szerinte a miniszterelnök nem arra való, hogy az országot vezesse, magát sokkal alkalmasabbnak találja a feladatra. És az is, ez kétségtelen, de helyet azért nem cserélne Hackerrel, túl okos ahhoz, hogy a hatalommal együtt a felelősséget is magára vegye. Alföldi egyébként az első részben roppant egysíkúan és színtelenül mutatja meg a kabinetfőnök figuráját. Szürkeségéből csak a kumranisztáni nagykövet (Némedi Árpád) megjelenése zökkenti ki, akihez definiálatlan, személyes kapcsolat fűzi, és aki a diplomáciai helyzethez méltatlanul személyeskedni kezd vele. A második részben – ahol Humphrey a kialakult krízishelyzetre való tekintettel leissza magát – már sokkal felszabadultabb, karaktere sokkal színesebbé válik.

Jellemző egyébként az előadásra, hogy a teljesen egyszerű poénokat is olyan arányérzékkel jeleníti meg, hogy az ember nem tehet mást, sírva kell nevetnie. Az egyik jelenetben a tisztelt miniszterelnök úr íróasztala fiókjában kutat. Mindent előszedett már, amikor kihúz egy celluxadagolót, amihez hozzáragad a keze. Próbálja lerázogatni, de a szalag vége a kezén marad, míg a másik fele egészen a közönségig repül. Később aztán kiderül: csak az italát kereste ilyen átszellemülten. Vannak persze jóval összetettebb poénok is, ilyen a falitérképen papírvágóollóval és tűzőgéppel demonstrált trianoni békeszerződés.

 

Az előadás tere pedig a miniszterelnöki iroda. A szereplők szinte ki se mozdulnak a modern, de könyvespolcaival és íróasztalával kissé antik benyomást keltő közegből. Minden itt dől el: a kultúra és az oktatás, a környezetvédelem, sőt egész Európa jövője. Huszadrangú probléma, kis, említésre sem méltó kellemetlenség, hogy az épület előtt diákok tüntetnek, „majd elfáradnak és hazamennek”, nyugtázza a miniszterelnök. Claire, a tanácsadója (Parti Nóra) azért tesz egy kísérletet, hogy megoldja a problémát: az ételliftből süteményes dobozt vesz elő, tartalmát egy tálcára önti, azzal indul el a tüntetők felé, talán kicsit olcsó ötlet, nem is vezet eredményhez, de úgy tűnik, ezt azért mindig érdemes megpróbálni.

Persze, ezek a részletek némileg didaktikusak, nagyon erősen sulykolják, hogy emberek, ez a mai Magyarország, de aki a címből és az alkotógárdából nem tudja előre kitalálni, mire érkezett, az nagyon nincs képben. És ami a didaxisban nagyszerű, az a nyíltság, annak a tudatosítása, hogy ma Magyarországon a művészetnek nem kell allegóriák mögé bújnia, titkokban szólnia, mert ki lehet mondani a szavakat.