Az amerikai függetlenfilmeseken kitört a beat-láz. 2010-ben James Franco kimért manírjaiban elevenedett meg Allen Ginsberg elmélkedő alakja; az Üvöltés túlcsordult szürrealitását animációs betétek, nyers, szabályhágó profanitását tárgyalótermi dráma, Ginsberg saját műveire is folyvást reflektáló személyiségét pedig (ál)interjúrészletek rajzolták meg. Tavaly a brazil Walter Salles a filmművészet sokáig – és nem véletlenül – elodázott lehetetlen küldetésébe törte bele bicskáját, mikor az Úton kóborlásodüsszeiáját próbálta celluloidra átjegyzetelni. 

Az Öld meg kedveseid a beatszellemiség felkutatásában már egészen a forrásig ásott le: Allen Ginsberg, Jack Kerouac és baráti társaságuk egyetemista éveibe enged bepillantást, egészen pontosan a beatgeneráció művészetének egyik tragikus kataklizmáját, a Lucien Carr-David Kammerer barátságot és gyilkosságot tárgyalja. A történet nem köz-, de ismert, hiszen maga Kerouac és Burroughs foglalta közös regénybe: a 2008-ban, a megegyezés szerint Lucien Carr halála után kiadott And the Hippos Were Boiled in Their Tanks című bűnregényük is eköré szerveződik, valamint Kerouac utolsó prózája, a – Hippos szerkezetét, részleteit újrahasználó – Vanity of Duluoz egyik fejezete is feleleveníti az eseményeket.

John Krokidas és Austin Bunn filmjében Ginsberg és tsai. még valahol félúton tengenek a naiv tinédzser és a szabadelvű, hedonista kultúrreformátor között. 1944-ben Allen a világra, drogokra, szexualitásra, Yeatsre rácsodálkozó elsőéves a Columbia Egyetemen, Kerouac már író (a The Sea Is My Brother a fiókjában lapul), de még nem koptatta el a nyugati utakat, és Burroughs is csak kacérkodik a tudatmódosítással. A sztori mégis inkább Lucien Carr körül forog: ez a tüzes szemű, csinos fiú a társaság középpontja, aki összehozza a három művészlelket, és aki bevezeti az éjszakai élet végnélküli univerzumába Ginsberget. Lucien „az a fajta fiú volt, akihez az irodalombuzik szonetteket írnak, amik úgy kezdődnek: ’Ó hollóhajú hellén legény…’” – írja róla Burroughs késhegynyi iróniával a Hipposban, hogy aztán átélt komolysággal halljuk ezeket a verseket a Kill Your Darlingsban, hiszen a középkorú, lerongyolódott irodalomtanár Kammerer mellett Ginsberg is szenvedélyre lobban Lucien iránt.

De tinédzser ez a szerelem, sebtiben lángoló és a küllemre, felszínre adó, hiszen Lucienről hamar lepárlik a beavatottság, a rejtett tudás maskarája. A film legeltaláltabb vonása, hogy mégis Lucient teszi meg az egész társaság gravitációs középpontjává, a beatművészet kezdetének katalizátorává. Ő az, aki versírásba taszítja Allent, mert maga nem tud rímet faragni; ő az, aki miatt megfogalmazódnak később ars poeticává csiszolódó gondolatok „Ginsy-ben”, s ő az, akinek lakását feldúlva és a klasszikusokat kibelezve és széttépve Burroughs kapizsgálni kezdi az ekkor még szó szerint értelmezett cut-up technikát. A múzsaszerep ambivalenciája ölt testet Lucienben, aki ugyanannyi energiát nyel el, mint amennyit visszasugároz, és aki átgondolatlan biszexualitása miatt még több frusztrációt adományoz szerelmeseinek, mint amennyi boldogságot a nyakukba akaszthat. Dave-vel folytatott viszonya amolyan Lolita light, még szerencse, hogy a gyermekfiú után ácsingózó levitézlett professzort Michael C. Hall alakítja (Sekély sírhant, Dexter), aki gyomorfekély-erejű fájdalommal árnyalja Kammerer profilját.

Persze, Krokidasék olvasatában túlzottan könnyen csúszik ez az érdes, gubancokkal teli történet (a Ginsberg és Kammerer közti szexuális viszony a vágólapon marad), hiszen egyértelműek a tónusok, leosztottak a szerepek. Krokadisék vállaltan a mai nézőket akarják megszólítani, és ennek érdekében kétfelé is bókolniuk kell: kéne ide a beat-mítosz, a jelenidő kitágult, duzzadt hevében diskuráló szent őrültek hagymázas élethabzsolása – de csak kézzelfogható, közérthető formában előadva. A film emiatt rendre belebotlik a zsánerközhelyekbe: a tradícióval és a szülőkkel szembeni lázadást az egyetemfilm konvenciói mentén viszi végig (feleselés a Whitmant lenéző tanárral, provokatív esszé benyújtása, végszóként a konzervatív tanár megenyhülése), s az első drogtripeket sem formálja eredeti, átütő élménnyé. 

Pedig az első felvonás még vállalhatóan lódul neki, igyekszik beat-életérzést sűríteni a feltartóztathatatlanul áradó és csapongó és elemző és rajongó beszélgetésekbe és a Benzedrine-nel, marihuánával, olcsó borral fűtött partizásba és a harlemi jazz klubokba tévedő és részeg kóborlásba fulladó és reggeli hányásba csúcsosodó éjszakázásba. De mivel csak félgőzzel műveli a szellemidézést, maximum a prűdeket sokkolja – fősodorhoz fazonigazított lázadásának sokkértéke erősen deficites. A kötelező témákat felpakolja a vászonra, de udvarias köntösbe bújik a homoszexualitás, Daniel Radcliffe (Harry Potter) szőrös mellkast és köldököt villant, de a kamera mégsem fúrja magát intim közelségbe, mikor identitásdefiniáló élményéről esik szó. Ott lüktet a férfibarátság dinamikája is a filmben, de csak a megszokott trópusokkal, úgyhogy inkább azon filózunk, mikor jön már egy revizionista beat-mű, ami nem csak a férfiak észelhagyó mulatozását részletezi, hanem az otthon ülő feleség keservét egy snittnél tovább is kitartja?

A beatmítosznak nekiveselkedő, de a kényes részeknél visszakozó történetből inkább a hedonizmusba és a kitolt fiatalságukba belefeledkező huszasok kóválygása érződik ki, a beat-esztétikából pedig egymondatos szentenciák jönnek át („az első gondolat a legjobb gondolat”). Norman Mailer A fehér néger című esszéjében definiált, a halál és a II. világháború kínálta értelemhiány árnyékában élő hipszterekről, a mainstreammel szembeni divatos alternatívát kereső mai hipsztereknek szól ez a film, akiknek egy szolid drogtrip, egy Yeats-idézet és a homoszexuális művésszerelem már elvontnak hathat. Korrekt és kellemes film az Öld meg a kedveseid – de egy beatfilm ne legyen korrekt és kellemes. Persze, mondhatják, ez nem beatfilm (rég elbújtak már New York árnyai): a Kill Your Darlings tőről metszett eredettörténet, prequel of the beats, vállalt kedvcsináló a beat-mozgalomhoz. Ginsbergék igazi filmjeit a Ludwig Múzeum új kiállításán, a Beat-nemzedék / Allen Ginsberg című tárlaton kell keresni. 

Film- és interjú- és zenerészletekből áll a kiállítás, amely felépítésében is követi a beatesztétikát: a hagyományos kiállításrendet azzal írja felül, hogy rézsút egymás mellé helyezett vásznakon folynak a vetítések, a befogadó átléphet akár a kisfilm közben is egyik archív kliptől a másikig, a közepén kapcsolódva be a diskurzusba. Jean-Jacques Lebel elképzelése szerint így új asszociációkkal kapcsolja össze a néző a beatnemzedék művészetének különböző aspektusait. Aki pedig autentikus beatfilmre vágyik, az igazi kuriózumként a Pull My Daisy című 1959-es rövidfilmet tekintheti meg, amiben Ginsbergék saját magukat játszva adnak elő egy polgárpukkasztó történetet (Kerouac kiadatlan The Beat Generation című drámájának harmadik felvonását). Forrong a jazz, ropog és süt Kerouac átélt narrációja, csapong a pszeudofilozófiai beszélgetés – a mitizált beatek heves barát-, művészet- és életszeretetének lenyomata sűrűsödik a kopottas felvétel ugráló szemcséibe.