Joyce DiDonato. Sheila Rock felvétele.

Szó se róla, az amerikai mezzoszoprán sikert sikerre halmoz: fontos versenyeken nyert díjakat, énekel a Scalában és a Metropolitanban, volt az év művésze a Gramophone-nál és az év énekese az Echo Klassiknál. És a munkáját segítő PR-munka is lendületes: bizonyára ezzel függ össze, hogy a máskor kifejezetten visszafogott és szolid Müpa-koncertismertető ezúttal valóságos DiDonato-reklámfüzetté lényegült át, szinte példa nélkül álló képességekkel és erényekkel felruházva, úgyszólván emberfeletti tökélyű, „életnagyságúnál nagyobb” alakká formálva őt. „Ilyen komplexitást csak ritkán láthatunk-hallhatunk énekestől koncertszínpadon” – írja a műsorfüzet, s a művésznő nem is habozik különleges tekintélyét latba vetve helyükre tenni a dolgokat, ha kell, igencsak sommásan: „Nemrégiben az elképzelés nélküli operarendezőket kritizálta élesen: »ha nincs semmi mondanivalód egy műről, akkor csak állj félre!«”. Igen, én is azt hiszem: így kell ezekkel beszélni, mert ezek csak ebből értenek. Joyce DiDonatónak viszont igazán van mondanivalója mindenről – bár úgy látom, meglátásai ritkán lépnek ki a közhelyek birodalmából, viszont a művésznő olyan naiv tisztasággal, olyan odaadóan tud lángolni, lelkesedni minden szépségért, hogy ebből is nyilvánvaló, milyen rendkívüli egyéniség. Tudjuk, a mai nyilvánosság a sztárokra épül. Kétségtelen, hogy a műsorfüzetben egy bekezdés erejéig szó van a világ egyik legjobb barokk zenekarának számító Il Complesso Baroccóról és csembalistának, (opera)karmesternek is kiváló alapító-vezetőjéről, Alan Curtisről is, sőt futólag maga a művésznő is megdicséri, még ha első pillantásra nem ismerte is fel úgy, mint ő maga, egy addig kevéssé ismert ária nagyszerűségét. S kap egy másik bekezdést Dmitrij Szinykovszkij, az est vendég-koncertmestere is. De a sztár szerepét ezen a koncerten egyedül DiDonatóra osztották. Ez volt tehát a tálalás, a pudding próbája azonban tudvalevően az evés.

DiDonato – Alan Curtisszel együtt, „Királynők–drámák” címmel – tematikus barokk áriaestet válogatott össze királynők, hercegnők és császárnék áriáiból és jeleneteiből; olyanokból, amelyek nagy érzelmeket, nagy örömöket és nagy tragédiákat jelenítenek meg az operaszínpadon. Változatosság- és pihenésképpen mindkét félidőben két-két, nagyrészt operákból vett hangszeres tétel vagy kompozíció szakította meg az áriák sorát. A Monteverdi, Cesti, Domenico Scarlatti, Vivaldi, Hasse, Händel, Gluck és néhány kevésbé híres mester műveiből összeállított program kétségkívül remek volt: zenei minőségét tekintve egyenletesen magas színvonalú, karakterekben és árnyalatokban gazdag, ráadásul izgalmasan keveredtek benne a nagy operaslágerek a felfedezésekkel.

A színpadra lépve Joyce DiDonato egy pillanat alatt meggyőzött mindenkit, hogy valóban királynői jelenség termete, mozgása, kisugárzása tekintetében egyaránt. De a hang, az éneklés és a pódiumon sem nélkülözhető színészi játék is magas színvonalat ígért. Az énekesnő tiszta derűt sugárzott a nyitó Cesti-monódiában és az első félidő végén énekelt – valóban figyelemreméltó – Orlandini-áriában. S valóban drámai hatást tudott kelteni a közbülső két számban, a Monteverdi Poppeájából vett részletben és egy Giacomelli-áriában, melyek kétségbeesett, reménytelen helyzetben mutatták meg hősnőjüket. Itt azonban feltűnt valamilyen hajszálrepedés azon a képen, amit a műsorfüzetben idézett The Guardian így fogalmazott meg: „Ami DiDonatót illeti, rá nincsenek szavak”. Ugyanis a mélyebb regiszterekben, a drámai hatás fokozása érdekében, a művésznő határozottan rányomott a hangokra, forszírozott és ezáltal hangszíne némiképpen torzult, indításai gyakran kissé zörejesek voltak. S akkor már feltűnt az is, hogy ez a lírai-koloratúr mezzoszopránként definiált hang korántsem kiegyenlített teljes terjedelmében, hogy a különböző regiszterek bizony nem olvadnak észrevétlenül egymásba. A koloratúra pedig, legalább az első félidőben, meglehetősen csekély szerephez jutott a programban, ami legalábbis meglepő volt.

Forrás: port.hu

Ugyanakkor a minden részében rendkívül meggyőzően, lazán és hajlékonyan, mégis fegyelmezetten játszó, gyönyörű és egységes szólamhangzásokat produkáló zenekar abszolút maradéktalan élményt szerzett a hallgatóságnak Szinykovszkij igen szuggesztív és lényeget mutató irányításával. A világszerte egyre többre tartott moszkvai hegedűs (és kontratenor-énekes!) azonban akkor fedte fel igazán kártyáit, amikor eljátszotta Vivaldi RV 242-es d-moll hegedűversenyének szólóját. Ezt a Vivaldi mércéjével is elképesztően virtuóz darabot a szólista és a zenekar olyan játékos kedvvel, könnyedén, adta elő, amolyan jutalomjátékként, amihez hasonlót igen keveset hallottunk ebben a teremben a barokk hegedülés témakörében.