A 43 éves Brad Mehldau saját nevét viselő triójának köszönhetően lett ismertté a kilencvenes évek derekán, ám az amerikai jazz-zongorista játékának, közelítésmódjának eredetisége mégis leginkább akkor mutatkozik meg, amikor önmagát kíséri, vagyis szólóban muzsikál. Ezért is ment eseményszámba, hogy Magyarországon most először láthattuk egymagában színpadon, a nemrég gyönyörűen renovált Zeneakadémia Nagytermében.
Hogy miben is áll improvizatív művészetének újszerűsége? Legalább két ponton ragadhatjuk meg. Egyrészt szakít a post-bop zongorajáték jelzésszerű staccatokkal és a kizengetett törtakkordokkal operáló emblematikus kíséretmódjával, a híres-neves „comping”-gal. Balkéz-használata jóval közelebb áll a klasszikus zenei pianizmus hagyományaihoz; az ellenszólamként következetesen vezetett elegáns basszusmenetek világához. (Interjúiból tudhatjuk, Brahms, Beethoven, Schubert és Sztravinszkij visszatérő referenciák nála.) E szempontból definitív szólólemeze, az Elegiac Cycle kötelező hallomány, miként remek koncertalbumai is (Solo piano – Live in Tokyo, Live In Marciac).
Mehldau másik védjegye a rockzene iránti, szinte már gyermeki rajongása. Munkásságában rendre improvizatív környezetbe helyezi a zenei gondolkodásmódját olyannyira átható műfaj modern klasszikusait – de még véletlenül sem a gimnazista bohóckodás szintjén. Nem kétséges, nevét sokan Nirvana-, Massive Attack-, Radiohead- vagy éppen Soundgarden-feldolgozásai révén ismerték meg világszerte. De saját darabjait hallgatva is tetten érhetjük szóban forgó orientációját, elsősorban az egyszerű, de annál feszesebb struktúrák iránti vonzódásában.
Budapesti koncertjén – saját szerzeményekre és hozott anyagra – rögtönzött elégiái egytől-egyig meglehetősen hasonló, s őrá oly jellemző logika mentén épültek fel. Kezdetnek a rockzene egyértelműségével definiálja az improvizáció alapját adó (majd minden esetben középtempós) harmóniai és ritmikai közeget, majd bemutatja az evidensnek ható, olykor egyenesen a banalitás tartományát súroló főtémát. Fokozásként egyre táguló sugarú koncentrikus köröket ró; balkezének menetei a legizgalmasabb Bach-invenciók cseppfolyós, végtelenbe tartó szólamvezetéseit idézik, miközben odafent egyre több jazz és blues hanggal színezi a melódiát – motivikus variációkkal végletekig elmaszatolva annak eredeti ívét.
 Brad Mehldau |
Kezei nem csupán billentéstechnikailag függetlenednek egymástól, de metrumuk is gyakran széttart. Egyfajta kontrollált káosz ez, amelyben egy ponton túl már csupán a szerkezeti hangsúlyok tartják össze a mind merészebb dallamvonalakat. A két kéz két világa rendszerint akkordikus ostinato-menetekben talál egymásra a zongora közepe táján, egyre izgágább ritmusképleteken végigmozgatva a harmóniákat. A drámai tetőpont is szinte minden esetben ugyanaz: az eredetileg kísérő kéz átveszi az uralmat a makacsul lüktető akkordismétlésekbe „ragadt”, s így szekundánssá lefokozott jobb kéz felett, immáron magának követelve a főtémát is a mélyebb regiszterekben.
Amint az elmondottakból kitűnhet, Mehldau minden egyes opusában gyakorlatilag ugyanazt a történetet mondta el a magyar közönségnek, hangulatában és dramaturgiájában is majdhogynem egyező módon. Ha kötekedni szeretnék, ez akár kritika is lehet az estével kapcsolatban. Másrészt magasság és mélység, hagyomány és ribillió, szabály és sztochasztika újra meg újra bemutatott küzdelme érvényesen szólt mindvégig. Részint köszönhetően a művész kifinomult intellektualizmusának (zenei tárgyú esszéi egyébként rendkívül élvezetes olvasmányok), valamint annak, hogy az előadásmód sosem volt hatáskergetőn eksztatikus, inkább valamiféle szelíd bölcsesség hatotta át.