Nyáron, Szentendrén megvolt már az előbemutató, a hírek szerint nagy sikerrel, és nem kell ahhoz szakképzett jósnak lenni, hogy a most a Belvárosi Színházba költöztetett Római vakációnak igen hosszú teltházas szériát jövendöljünk. Amúgy teljesen megérdemelten: a minőségi szórakoztatás jelzős szerkezet mindkét tagját komolyan vevő Orlai Produkció mára megkerülhetetlen, néha az a benyomásom, hogy vetélytárs nélküli tényezővé erősödött ezen a piacon. 

A Római vakáció pedig gyakorlatilag hibátlan prototípusa ennek a fontos színházideálnak. Az 1953-as filmet mindenki látta, vagy pontosabban: az is tudja, miről szól, aki sosem látta. A szigorú udvari etikettel besokalló Anna hercegnő (Audrey Hepburn) kiszökik követségi börtönéből, hogy a száraz protokollesemények után végre megízlelje a balzsamos római levegőt. A megközelíthetetlen királyi fenségből hamvas csitrivé változó Anna persze ösztönösen rátalál a legmegfelelőbb idegenvezetőre Joe Bradley személyében (Gregory Peck), aki állandó pénzügyi vészhelyzetben lévő újságíróként először a tökéletes címlapsztorit látja a bájos teremtésben, aztán meg… Na de ezt az olvasó fantáziájára bízom, nem kell olyan sokat töprengeni, hogy kitaláljuk a folytatást.

Pelsőczy Réka biztos kézzel, jó ízléssel levezényelt rendezése a film nyomán bő évtizede írott zenés színpadi változatot használja Zöldi Gergely igényes magyarításában. A Cole Porter-dalokkal feldúsított Paul Blake-darab leginkább szembetűnő jellemzője a már említett felhőtlenség: szerzője – és ehhez az irányelvhez a magyar változat munkatársai is következetesen ragaszkodtak – kissé meglepő, ám mégis akceptálható módon megtisztítja a szüzsét az összes durvább és komolyabb elemtől. Mindezt azonban meglehetős ügyességgel teszi, mert valljuk be: aki épp nem frissiben nézi meg a filmet, aligha fog emlékezni a történet sötétebb árnyalataira. Például arra, hogy Anna szinte megnyomorítva érzi magát szigorú udvartartása körében, hogy a New Yorkba visszavágyó Bradley-nek és fotós barátjának valóban létfontosságú lenne megcsípnie ezt a sztorit, vagy, hogy a fenséges udvar komoly aggodalmában tényleg minden eszközt mozgósít, amikor kiderül, hogy Annának nyoma veszett. 

Ehelyett a Belvárosi Színház előadásában könnyed mókázásba, szellemes szórakoztatásba fut ki mindez, eltekintve a nem éppen happy endtől. És mivel az előadás ezt a megközelítést következetesen végigviszi, nincs is okunk panaszra. Pelsőczy több szempontból okos, gyakorlatias és (ön)ironikus keretet ötlött ki a Római vakáció történetéhez: a Cinecittában vagyunk, ahol egy sereg színész és csatolt részeik a hasonló című filmet akarják épp (újra) leforgatni. A számtalan helyszínen, majdhogynem egész Rómában játszódó mozi így egy filmstúdió jelzésszerű környezetébe települ (díszlet: Kalmár Bence), ahol mi az egyes jelenetek próbáit látjuk. Az pedig már a színészeken és a rendezőn múlik, hogy gyorsan megfeledkezünk a költséghatékony enteriőrről, hogy helyette más részletekben merüljünk el.

Mert az ismerős történet korrekt és hiányérzetet nem hagyó elmesélése mellett helyes ötletekből, bájos apróságokból sincs itt hiány. Erőltetett viccelődésnek nyoma sincs, ehelyett az alkotók hibátlan ritmusérzékkel reflektálnak a színházi/filmes helyzetre, máskor aláhúznak bizonyos poénokat, esetleg finoman elrajzolják az eleve karikatúrára termett kiinduló helyzeteket. Hogy ezt az egészet nem kell túl komolyan venni, arra a Puskás Péter által élőben kísért, jó időben és jó helyen beszúrt, mély mondanivalótól mentes dalok is utalnak. A rendezői trükk lényege persze az, hogy a celluloidra szánt jelenetek elkezdenek működni a kerettörténet nélkül is, az először még szorosan a kézben tartott szövegpéldányok eltűnnek, szóval a megírt mese átúszik a valóságba, nem kevés információval szolgálva a fiktív stáb privát viszonyairól is.

Az előadás sikerének valódi titka természetesen a remek formában lévő, nagyszerű összjátékot mutató szereplőgárda. A tucatnyi mellékszerepben remekelő Nagy Dániel Viktor perfekt táncos-komikus, akinek minden megmozdulása emlékezetes. Valóságos poéngyáros, ennek ellenére sosem lesz túl sok, amit csinál, ehelyett kíváncsian várom, a következő jelenetben vajon kinek a bőrébe bújik. Márton András játssza a film előbb kissé erőszakos, utóbb engedékenyebb rendezőjét, aki a megfelelő pillanatokban tud teljesen láthatatlanná válni. Hernádi Judit lesz Anna visszafogottnak egyáltalán nem nevezhető nevelőnője (ebben Tihanyi Ildikó merész jelmezének is jut szerep), aki hivatásos zsarnok helyett itt mindenre kapható pótanya és cinkostárs. Szikszai Rémusz kiváló a túlbuzgó, hebrencs fotóriporter szerepében, Cseh Judit az alkalmi barátnőként jól hozza az olaszos gesztusokat.

A mesebeli hercegnőt játszó Tenki Réka Annája bűbájos, törékeny, mégis erőteljes jelenség: a világtól elzártan nevelkedő fenséges ifjú hölgy naiv derűvel viszonyul az élet ún. komoly, ebből következően rémunalmas dolgaihoz, úgy, mint pénz, munka, megélhetés és hasonlók. Fekete Ernő újságírója egy csipetnyit görcsösebb és melankolikusabb a kelleténél, mindenesetre a pénzért bármire kapható újságíró és az ifjú védencétől elérzékenyülő nagyvonalú sármőr egyaránt megjelenik alakításában. És ami izgalmassá teszi a két nagyszerű színész játékát, az az, ahogyan egymásból építkeznek, és egymásra, meg persze kollégáikra támaszkodnak. A habkönnyű komédia a játszóknak és az ő nézőtérre is bőséggel átsugárzó örömüknek köszönhetően válik tartalmas szórakozássá.