Izgalmasan titokzatos és sikamlósan frivol világ a színházé, legalábbis a kívülálló polgár számára: valóságos masztixszagú mennyország, persze erkölcsi korlátok és szűzi tisztaság nélkül. Így azután a színházról szóló színház majd mindig közönségsikerre van ítélve, különösen a könnyedebb műfajokban. Michael Frayn darabja (melyet Ugyanaz hátulról címmel is jól ismerhetünk) jelesül nagy haszonélvezője ennek az örök civil kíváncsiságnak, noha az épp nyolcvanesztendős angol kortárs színművéről szólván erősen indokolt a könnyű műfaj elé az – ellentétes értelmet sejtető – „úgynevezett” szócskát odailleszteni. Merthogy igazi színészt és társulatot próbáló feladat nekirugaszkodni a farce-nak, amely háromszor vezetteti a közönség elé ugyanannak az ajtócsapkodós bohózatnak ugyanazt a jelenetsorát: előbb még főpróbán, azután hátulról, végül elölről – feltartóztathatatlan lejtmenetben.

Pokorny Lia, Szemenyei János

Ütemérzék, poentírozó készség és a fokozás iránti erős hajlandóság nagy próbája ez a darab, ahol a komédia legszentebb törvénye szerint nem telhet el egyetlen perc sem színpadi nevettetés és nézőtéri nevetés nélkül. A Centrál Színház bemutatóján mindez elsőre is együtt volt, s Puskás Tamás rendezésének legszebb dicséretéül legyen mondva: a darab és az előadás amúgy nyilvánvalóan centiméterre kimért játékmenete látható erőlködés nélkül járta be szeszélyesnek tetsző, kanyargós útját. Ez leginkább a csapatjáték összecsiszoltságán múlt, s az egyéni teljesítmények lajstromozása előtt ezt a tüneményt illeti a méltatás, hiszen kilenc színész és megannyi színházi háttérmunkás gyakorlatilag hibátlan együttműködését tette észrevétlenségében is (vagy helyesebben: épp észrevétlensége által) élményszerűvé.            

Az előadás közreműködői értelemszerűen csakis azért nyújthatnak jó teljesítményt együtt, mert külön-külön is jól játszanak a maguk posztján. Ezt a hétpróbás banalitást csak az mentheti, hogy az előadás valóban hibátlan alakításokra van kalibrálva, ahol az adott szerep helyéhez és jelentőségéhez mérten kinek-kinek sziporkázónak, frenetikusnak vagy épp szolidan jónak kell lennie. A középpontban (mármint az előadás, a színdarab és a színdarabon belüli színdarab középpontjában) Pokorny Lia remekel: szabadjára engedett komédiásvére, kifelé-gesztusokban tobzódó abszurd játékhumora és a csinált csúnyaságban kéjesen feloldódó színészi temperamentuma valóságos parádét teremt a néző számára. Az idősödő színésznő fiatal, ám annál féltékenyebb pályatárs-kedvesét, illetve a darabbéli darab egyik főrohangászóját Szemenyei János adja: a színész privát fogalmazási zavarát, a mondatok alanyával, állítmányával vagy befejezésével örökre adósnak maradó üresfejűségét, majd vérmes szerelemféltését éppoly természetességgel hozza, mint a közhelyes bohózati ugribugrit. (Szemenyei többszöri „első” bejövetele a darab kezdetén éppúgy zárt színészi remeklés, mint Pokorny lomha színésznőjének bemutatkozó jelenetmemorizáló kínlódása.)

Ágoston Kalatlin. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Mellettük a parókás Cserna Antalnak jut ki bőven a bravúrlehetőségekből, s a pónemjével (de sosem a pónemjéből) brillírozó színész elölről és hátulról egyaránt nagyszerűnek mutatkozik, játsszon bár érzéseit elfojtó bánatos férfiembert, bohózati sablont vagy épp néma bohóctréfa szenvedő áldozatát. Hármasuk körül erős játékú alakítások sora szemrevételezhető, melyek közül Papp János mély-alkoholista epizodistája és Vári-Kovács Péter tompán igyekvő ügyelője külön is megemlítendő.