Feledi Project: Öngyilkos érzelmek / Szkéné
2013.11.06.

Azzal, hogy egy táncelőadás követhetővé tesz egy történetet, és egy irodalmi mű, továbbá a belőle készült film sematizált, csontig lecsupaszított változatával áll elő, valójában új minőség még nem született. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Bajári Levente
Bajári Levente
Ráadásul ez a könyv és ez a film  –  Christopher Isherwood 1964-es, a melegjogi mozgalmak egyik alapművének számító A single man című regénye és Tom Ford egykori Gucci-tervező azonos című, 2009-ben bemutatott első és magánpénzből forgatott művészfilmje (kritikánkat lásd itt - a szerk.)  –  már témaválasztása miatt is körültekintő bánásmódot igényel. Hiszen a melegszerelem (tánc)színpadi ábrázolása könnyen előhívhatja az automatizmust, a gejl, sztereotip, a homoszexuálist a puszta erotika szintjére szűkítő megoldásokat, márpedig ha valami, ez igazán távol áll az Egy egyedülálló férfi filmalkotóinak szándékától, amit a színpadi adaptáció készítői  –  Feledi János rendező-koreográfus és Lisztóczky Hajnal dramaturg  –  magukra nézve is elsődlegesnek tartanak.

Tom Ford mozija ugyanis azt a nagy nyilvánosság számára mindmáig tabuként kezelt, de semmiképpen sem comme il faut alapkérdést feszegeti végtelen művészi nyugalommal, amire aztán meg is adja az egyértelmű és magabiztos választ a történet végére: tudniillik, hogy szerethet-e egy férfi egy másik férfit úgy, ahogy a különneműek szeretik egymást? És ne kerekedjen ki a szemünk: itt tényleg szerelemről van szó, nem holmi plátói vonzalomról vagy átmeneti szex orientált kapcsolatról, hiszen az 1962-ben játszódó film főhőse, George Falconer, egy meleg, brit főiskolai tanár tizenhat évi együttélés után veszíti el párját, Jimet egy autóbalesetben, majd a tragédia után mély válságba kerül és dönt a számára egyetlen kivezető út, az öngyilkosság mellett. A film Falconer utolsó napját követi nyomon, melynek végén a sors ördögi fintora folytán mégsem önkezével vet véget életének.

Bajári Levente, Feledi János
Bajári Levente, Feledi János
Feledi az Öngyilkos érzelmekben úgy vágja át a gordiuszi csomót, hogy a meleg tematikát némiképp hátrébb sorolja, és meglehetős szemérmességgel kezeli. No, nem éppen arra gondolok, hogy a filmbéli éjszakai fürdőzős jelenet paraleljeként itt ne jelenne meg két meztelen férfitest és ne hajladozna úszó mozgást imitálva a vetített hullámfal előtt. Hanem arra, hogy aki nincs tisztában a film tartalmával, annak jó, ha a darab felénél derengeni kezd, hogy a főszereplő esetleg nem is a barátját, hanem az élettársát veszítette el tragikus körülmények között, ami azért korántsem elhanyagolható tényező. 

Ha ez nem is, sok más részlet viszont egészen konkrétan kiderül az előadásból, helyenként szinte már szájbarágósan is. Felediék ugyanis nem csupán lekövetik Tom Ford filmváltozatát, hanem saját gyártású  „mozival” (fotók, trükkök, digitális animációk vegyes minőségű montázsával) is előállnak, s többé-kevésbé erre ruházzák át a cselekmény bonyolítását. Minorics Krisztián terének központi eleme a mindvégig használatban levő hatalmas vetítővászon, két oldalán járásokkal, a színpad sarkaiban foncsorozott, üveghatású textilfelületekből kialakított nyitott kiszögelésekkel: utóbbi jelzésszerűen Falconer csupa üveg tengerparti házát idézi meg. 

Amit azonban Juhász Péter animációja meghagy a koreográfiának, azzal Feledi nem igazán tud dűlőre jutni: visszaadni a film árnyalt színészi játékra épülő és leheletfinom kiszólásokkal tűzdelt, kívülről hűvös, belülről érzelmekkel teli lélektani játszmáját, vagy épp ellenkezőleg, a látottaktól elvonatkoztatva új, érzéki és hiteles színpadi valóságot teremteni  –  egyaránt nem sikerül. Mi több, mintha mindvégig két ellentétes irányú akarat érvényesülne az előadásban, az eredeti műhöz való ragaszkodás és az absztrakció, ami sokszor még keresztbe is feszül egymásnak. Úgy konkrétságra törekedni ugyanis, hogy a melegszerelem rejtjeles, és a lelki, érzelmi válságot, továbbá az öngyilkosság felé sodródást a koreográfia képtelen eredetien megragadni, mert nincsenek hozzá tényleges eszközei; másrészről: úgy elvonatkoztatni, hogy abból ne szülessenek új felismerések, rácsodálkozások  –  alapjaiban ingatja meg a vállalkozás sikerét. 

Felediék a filmhűség dacára háromszereplősre redukálják a sztorit: a meleg professzor, a reménysugárt jelentő ifjú tanítvány és az elbűvölő régi barátnő névtelen szerepére. Ám attól még nem lesz egy háromszögtörténet élő és hiteles, ha egy sikeres filmalkotás körvonalait rávetítjük, és majd mindenki szépen belelátja azt, amit szeretnénk. Nem, ez attól még szokványos háromszögtörténet marad. Azt viszont eredményesen abszolválják az alkotók, hogy a történetmeséléshez komoly támasztékot nyújtó vetítés nem egyszer didaxisba hajló megoldásain szisszenve kapjuk fel fejünket. 

Pazár Krisztina, Bajári Levente. Fotók: Mászáros Csaba. Forrás: Szkéné
Pazár Krisztina, Bajári Levente. Fotók: Mászáros Csaba. Forrás: Szkéné
Amikor a főhőst (Bajári Levente) nyomasztó érzések gyötrik, a vetített képen egy pisztolyból ólomlassúsággal lövedék lövell ki, miután azonban az ifjú sertepertélni kezd körülötte és ő vigasztalásra talál, a gyilkos golyó engedelmesen visszahúzódik a csőbe. A záró jelenetben, miközben hirtelen szívroham következtében haláltusáját vívja, a fiú vetített portréja szilánkosra törik és az elvesztett férfiszerető képe hajol fölé. És bár Tom Ford filmjében is van hasonló bevágás, az az érdekes, hogy amíg ott dramaturgiailag és vizuális megjelenítésében is adekvátnak tűnik, az Öngyilkos érzelmekben Bajári önmagában is kicsit necces, sarokba kuporodó, szenvelgő szenvedése fölött ez a képi utalás már feleslegesnek és amatőrnek hat. 

És bizony ezeket a rágörcsöléseket Feledi koreográfiája sem tudja minden részletében kicselezni: szólói és kettősei ugyanis rendre fel vannak pitykézve olyan érzelmet közvetítő mimikával, gesztusokkal, ami az Operaház színpadáról átrándult kiváló táncosok ottani klasszikus szerepeinek többségénél nyilván alapkövetelmény, de modern táncszínpadon végtelenül poros és idejétmúlt. És könyörögve kérem, a legintenzívebb szívfájdalmat se játsszuk el a bal mellkas elé tartott facsaró kézmozdulatokkal, ha lehet, mert menten szívinfarktust kapok.

A három táncos (Bajárin és Feledin kívül a szexi csábító barátnőt játszó Pazár Krisztina) előadói mivoltában különben kiváló, ha a technikai fedezetet nézzük, bár nincsenek megoldhatatlan feladat elé állítva. Az meg valószínűleg csak nekem szúr szemet, hogy Feledi mozgásvilágában  –  amellett, hogy szemlátomást szép és korrekt (meg sokszor negédes és túlkellemkedő)  –  egyes részleteiben a régi, a PR-Evolution alapító Kun Attila kézjegye köszön vissza.

És hát pont ez az: nem feltétlenül szép és korrekt, vizsgamunkaszerű, simulékony szólók és duettek kellenek ide, hanem olyanok, amelyekből átsistereg valami: és ha ez filmélményhez kötődik, hát legyen, ha pedig nem, hát úgy is jó. Csak sisteregjen. 
Szerző: Králl Csaba
Rendező-koreográfus:  Feledi János,  Előadók:  Bajári Levente, Feledi János, Pazár Krisztina,  Díszlet:  Minorics Krisztián,  Fény:  Stadler Ferenc,  Animáció:  Juhász Péter,  Jelmez:  Napsugar von Bittera,  Dramaturg, a rendező munkatársa:  Lisztóczky Hajnal