Beszélgetés Pelsőczy Rékával a Római vakációról
2013.10.28.

Az 1953-as film azonos című színpadi változata idén nyáron debütált szabad téren, október végétől pedig a Belvárosi Színházba költözik. A rendezőt, Pelsőczy Rékát l’amourról és glamourról kérdeztük. HUNGLER TÍMEA INTERJÚJA.

Revizor: Szerinted mennyire közismert a Római vakáció története? 

Pelsőczy Réka: Ha felszínesen is, de szinte mindenki tudja, hogy létezik a film – Audrey Hepburn és Gregory Peck párosa beleégett a közös tudattalanba. Sokan úgy emlékeznek, hogy valamelyik vasárnap délután biztosan látták már, még akkor is, ha csak részleteket láttak belőle vagy meg sem nézték. Az én emlékem az volt, hogy láttam, de sok-sok más fekete-fehér filmmel össze is olvadt bennem, nem volt meg teljesen tisztán a történet. Arra emlékeztem, hogy nagyon tetszett benne Audrey Hepburn, mert elképesztően természetesen és bájosan játszott, amit egyszerűen nem is értek a mai napig: ez volt az első filmszerepe, mégis professzionálisan oldotta meg, ösztönös őszinteséggel. Gregory Peck pedig gyönyörű férfi a számomra. 

R: A filmből született később egy színdarab Paul Blake tollából, ami a te rendezésednek is a kiindulópontja lett. Az előadás miben tér el a darabtól? 

PR: Az igazi kihívást Audrey Hepburn és Gregory Peck árnyéka jelentette – ki kellett találni valamit, amivel jeleztem, hogy ez a Római vakáció nem az a Római vakáció, és én ezt tudom, és nem is akarom, hogy az legyen. Az előadás alapszituációja épp ezért az lett, hogy egy filmgyárban a színészek a Római vakáció című film forgatására próbálnak. Egy filmstúdióban vagyunk, ahol látszódnak a ládák, a lámpák, a díszletfalak – eleinte azt gondoltam, elég lesz ezt csak egyszer jelezni, de aztán az előadásra készülve bekerült még pár részlet, ami az atelier-hangulatot felerősítette: rövid szövegek, vagy például az, hogy beleszól a próbába az asszisztens. A kerettörténethez kitaláltuk a szereplők közötti viszonyokat: a filmrendező (Márton András), a felesége (Hernádi Judit), Fekete Ernő a sztárszínész, aki az újságíró, Gregory Peck szerepét próbálja, Tenki Réka pedig a kezdő színésznő Anna hercegnő szerepében. Egyébként ebbe a filmgyári ötletbe nagyon jól belepasszolt, hogy Paul Blake darabjában számos Cole Porter-dal is megszólal, vagyis ő zenés-táncos darabnak írta meg a történetet – az előadás duplafenekűsége rögtön meg is magyarázta a dal és táncbetéteket, és a nézőnek is megkönnyítette a dolgát: pont azáltal veheti komolyan a történetet, hogy nem kell komolyan vennie, hiszen felvállaljuk, hogy ez csak játék. 

R: Miért éppen filmgyár?

PR: Mert nagy rajongója vagyok a klasszikus amerikai álomgyárnak, ahol a Római vakáció is készült. A filmgyár csodálatos, jó illatú és azt szimbolizálja számomra, amiben én is élek és hiszek: az illúzióknak, az álmoknak a világát, ahol bármi megtörténhet, és ahol minden sokkal könnyebb, vagy ha nem is könnyebb, akkor is felmagasztosul a művészet által. Részemről ez a rendezés leborulás, kalapemelés a szakmám előtt. Mindig keresem azt, hogy egy darab mitől lesz az enyém – ha a Római vakációt csak „simán” megrendeztem volna, úgy éreztem volna, hogy ciki, és nem azért mert nem szeretem magát a mesét, hanem mert muszáj valamilyen módon magamról beszélni és formailag is hozzáadnom valamit egy darabhoz.

Hernádi Judit és Fekete Ernő
Hernádi Judit és Fekete Ernő
R: Az emblematikus római jeleneteket hogyan oldottátok meg? 

PR: Kimentünk Rómába. Drágább lett volna megvenni azokat a képeket, amelyek végül bekerültek az előadásba, mint kiutazni és elkészíteni a fotókat. Végigjártuk a film helyszíneit, és úgy fotóztunk, hogy tartsuk az ötvenes évek stílusát, épp ezért lettek fekete-fehérek a képek. Nem csináltunk videofelvételeket sem, nehogy véletlenül bekerüljön valami kortárs vonatkozás. 

R: Egy ötvenes évekbeli történet mit jelenthet a mai nézőnek? 

PR: A meséknek mindig van egy olyan üzenete, amit az ember magára tud vonatkoztatni, függetlenül attól, hogy 2013-ban vagy 1953-ban vagyunk-e. Számomra két történetszál volt nagyon fontos, és ezek is lettek az előadás mozgatórugói: az egyik a vágy, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy kitörni a komfortzónából, a másik a beteljesületlen szerelem. A kitörni vágyás – kísérletezni, kimozdulni, megnézni, hogy mi van a világban, és nem félni ettől, hanem belevágni a dolgokba – vagy a beteljesületlen szerelem problematikája minden korban előfordul, és mindenkinek ismerős.

R: Lévén egy újságíró és egy hercegnő a két főszereplő, a bulvármédia és a sztár kapcsolata is aktuálissá teszi a bemutatót.

PR: Érdekes, hogy én erre először nem is gondoltam, csak azt követően, hogy többen jelezték, a paparazzi-kultúra is nagyjából ekkor, az ötvenes években indult. Örök kérdés egyébként az is, hogy valaki a karriert választja-e vagy a szerelmet. Amit végül a férfi főszereplő meglép a hercegnőért, szerintem igazi hétköznapi hőstett.

Márton András és Tenki Réka. A képek forrása: Orlai Produkció
Márton András és Tenki Réka. A képek forrása: Orlai Produkció
R: Könnyednek szokás tartani ezt a történetet, de ha abból indulunk ki, hogy a beteljesületlen vágyakról szól, szomorkásnak is mondhatnánk. 

PR: Van benne valami fájdalmas és felemelő. Az, hogy nem mész bele valamibe, mert létezik valami felsőbb cél, ami fontosabb a vágyaidnál, hogy az ember le tud mondani valamiről, amibe közben meg belehal, igazán magasztos vonás. De ezen az előadáson ennek ellenére is sokat lehet nevetni. 

R: Nem a Római vakáció az első Orlai Produkció, amely egykori filmsikert állít színpadra – említhetném az Esőembert, a Kramer kontra Kramert vagy A szív hídjait. Mivel magyaráznád a színháznak ezt a törekvését? 

PR: Nagyon tisztelem, hogy Orlai Tibor producerként a feladatának tekinti, hogy színészközpontú színházat csináljon, ahol az a cél, hogy nagyon jó színészeknek adjon sikerszerepeket. Nem a kommersz gyártása motiválja, hanem az, hogy az általa nagyra tartott színészek olyan méltó feladatokhoz jussanak, mint amelyek a régi nagyokat is híressé tették, amiktől beléjük lehetett szeretni. Egy művészszínház nem elsősorban ezt tűzi a zászlajára, ami engem bosszant is…

R: Miért?

PR: Mert elmegy az élet, és sok olyan ember akad, akinek a tehetsége nincs kiaknázva. Nagyon kevés az a színészi pálya, amelyik kapcsán azt érzem, hogy a színész képes mindent kiszedni belőle, a tehetségének minden árnyalatát meg tudja mutatni – pedig egy igazi tehetségre akár egész iparágat is lehetne építeni, ott van például Barbra Streisand karrierje. Meg kéne a magyar színészeket is „csinálni”, és ahhoz, hogy egy tehetségből kihozzuk a maximumot, egyetlen ember energiája, mániája kell. Ez elsősorban a rendezőkön és színházigazgatókon múlik, és van is rá igény. A néző szeret rajongani, és azért, aki a miénk, mindig jobban rajong.