Nagy József: Hollók / Trafó, Café Budapest 2013
2013.11.03.

Nagy József táncos-koreográfus énje ismét a képzőművész ént invitálta közös munkára, hogy Szelevényi Ákos élő zenei közreműködése mellett végigvezessen minket a madárrá válás lassúdad rituáléján. KRÁLL CSABA ELEMZÉSE.

Nagy József színpadi munkáiban már jó ideje sokkal több az, ami állandó, szinte védjeggyé patinásodott elem és kiérlelt, az eddigieknek mindig valamiféle sűrű esszenciáját nyújtó színházi nyelv, mint az, ami új, meglepő, szokatlan. Most hirtelen nem is tudnék a Trafóban bemutatott Hollókból olyan momentumot említeni, amely ne lenne már valahonnan ismerős, ne lenne eredendően nagyjózsefes, azaz, ne mutatná meg azonnal, hogy kivel is állunk szemben, kinek az előadására váltottunk jegyet. 

Mindig is élénk vita tárgya volt, hogy ez az állandóság, a művészi megállapodottságnak ez a bársonyosan meleg, biztonságot adó érzete jó-e, szükségszerű-e vagy sem. Ahogy az is: mi (lenne) az optimális? Az azonnali felismerhetőség vagy a beazonosíthatatlanság? Az eltéveszthetetlen kézjegy vagy a folyamatos változás? 

Minderre persze már csak azért is lehetetlen egyetlen biztos és megnyugtató választ adni, mert – egyrészt ezernyi átmenet van akár e fentebb vázolt két véglet között is, másrészt – olykor tényleg csak nüánszokon múlik, és egyénenként változik, hogy valamit új impulzusként élünk meg vagy a korábbiak állandósulásaként, és ebben bizony nem csak magának a műnek és alkotójának van kiemelt szerepe, hanem a befogadónak és pillanatnyi kondicionáltságának is. 

Az állandóság, a megállapodottság élményén túl azonban finom hangsúlyeltolódásokat is tetten érhetünk Nagy József művészetében az elmúlt szűk évtizedben. Az első, és legszembetűnőbb: a szólisztikus vagy kis létszámú kamaraművek megszaporodása, és a már-már szinte kizárólagossá váló élő zenei kíséret, ami karakteres – dzsesszben és kortárs zenében jártas, de mindinkább az experimentális műfaj felé sodródó – muzsikus kiválóságokkal együttműködve a darabok improvizatív levegőjét erősítik. De talán már több is ez annál: inkább fúzió, közös inspiráció és egymásból való táplálkozás, ami táncos és zenész között előadásról előadásra megszületik. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A kis létszámú előadások térnyerésének bizonyára vannak kényszer diktálta, financiális okai, bár Nagy változó művészi habitusának is része lehet benne. Nem feledve azt sem, hogy egy bizonyos életkor fölött az ember eleve zárkózottabbá, befelé fordulóbbá, visszahúzódóbbá válik, és könnyen eljuthat arra a pontra, amikor úgy érzi: a legjobban már csak önmagával tud szót érteni. Ha a Hollókat személyes vallomásként fogom fel, márpedig valamiképpen minden szóló az, akkor az előadás: magány-darab, olyan szikár, kérges, mégis bölcs, önmarcangoló energiák kavarognak az egyszerű metamorfózistörténetnek tűnő felszín alatt.

Ahogy a képzőművészet is elsősorban magányos műfaj: és ha ez Nagy mindennapjaiban (újra) egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, érthető módon tág teret követel magának az előadó-művészet területén is. Az akcionizmus, a performansz-jelleg előretörése szintén szépen nyomon követhető az utóbbi évek munkáiban, mivel Nagy nem választja szét szigorúan az alkotótevékenységeket, sőt egyre inkább arra törekszik, hogy azokat a színház keretein belül összegezze és egyesítse. 

Talán összefügg ezzel, talán nem – hogy egyre nyilvánvalóbban kezd kikopni a darabjaiból a színházi illúzió, a burleszkszerű játékmód és az abszurd humor. Végül is mindaz, ami új színházi nyelvezetét jelentősen meglapozta és világsikerre vezette. Amire persze hozhatnánk ellenpéldákat is, mint Nagynak a tüneményes francia táncosnővel, Anne-Sophie Lancelinnel egy elvarázsolt kastélynak is beillő apró dobozszobában játszott mágikus kettősét, a Megnevezhetetlent, de az új évezredben készült munkáinak többségére már közel sem ez a fajta színházfölfogás volt a jellemző. Művei elvontabbak, zártabbak, szárazabbak, távolságtartóbbak lettek. Már nem engedik olyan közel magukhoz a nézőt, mint a korábbi alkotói periódusokban. Vagy megfogalmazhatjuk ezt az alkotó szemszögéből is: Nagy mintha végleg kezdene túllépni azon a színházcsinálási korszakon, hogy apró csodák, titkok, varázslatok laza, szabadasszociációs láncolatából építsen fel egy konstrukciójában grandiózus és hihetetlen virtuozitással működtetett, költészettel teli színházi világot. Most láthatóan minden színházi kísérlete a letisztultság, a lecsupaszítottság, a primer jelentés, vagy éppen a vállalt jelentésnélküliség felé sodródik. Hiszen nem egy közelmúltbeli előadása a tiszta önfelmutatásban, a mozgást, a tárgy- és képalkotást jelentésétől megfosztott absztrakt, akcionista gesztusokban, képekben, tónusokban próbált kibontakozni.

A Hollókban leginkább két, Nagy József művészetét kezdetektől megtermékenyítő és inspiráló hatás kavarog: a szülőföld, a vajdasági Magyarkanizsa és – szorosan hozzá kötődve – a természet, természeti jelenségek igézete, illetve a távol-keleti kultúra és életszemlélet bűvölete, s azon belül is – egy viszonylag fiatal, hiszen még csak félévszázados, ám a testről annál radikálisabban gondolkodó japán előadó-művészeti műfaj – a butoh filozófiája. A Hollók ugyanis, ha stilizációra törekvő mozgásvilágával és ábrázoló jellegű képeivel paradoxmód némileg ellentmondani látszik is a butoh törvényeinek, hangulatában, szellemiségében nagyon is beletenyerel. 

Az éjfeketébe burkolózó színpad levegősen tele: paravánokkal, térelemekkel, középen egy méretes hordóval, balra kis fekete asztallal, rajta kifürkészhetetlen apró fekete tárgyakkal, jobbra szélesen elterülő hangszerszigettel. Látszólag sok a kellék és a díszletelem, ám mindennek funkciója, szerepe van vagy lesz, részévé, eszközévé válik a játéknak. Nagynál a tárgyak és berendezések legalább olyan fontosak, mint maga az alkotó ember. A keze ügyébe készít és szervez mindent, és a darab hangfelelősével, Szelevényi Ákossal közös felfedezőútra indul. Neszeket, zörejeket, hangokat farigcsál, két- és háromdimenziós képeket alkot, mozgásból, táncból, papírra vetett gesztusrajzokból, vászonra fröcskölt festékfoltokból – önálló kis egységenként – tapasztja össze a performansz ívét, mely az előadásmód szabad levegője és a véletlenszerűséget is magában hordozó képzőművészeti akciók ellenére is olyan, mintha rítuson, beavatási szertartáson vennénk részt. 

Az első derengő fénycsóva Szelevényire esik, aki a szaxofonjához lép, és hosszan évődik vele. Fújtat, pöfög, nyivákol, sustorog, a legkülönfélébb enigmatikus hangokat csikarja ki. Látásunk szűrt, bizonytalan, a hallásunk viszont éber: a lassú, elnyújtott zenei felvezetés meditatív, atmoszférikus sátrat von a helyszín fölé. Más dimenzióba, új időérzékelésbe léptet. Szelevényitől balra, egy fehér paraván mögött világosság gyúl, felületére hátulról Nagy árnyéka vetül. Egy „láthatatlan” kéz előbb vékony tollal, majd pacaszerű fekete foltokkal különböző grafikus ábrákat rajzol a lassan, de folyamatosan tekeredő hártyavékony papírfelületre. A kétdimenziós kép alig észrevehetően mozog, távolodik az őt rajzoló árnyalaktól – mozdulatlansága ellenére is „megmozdul”. A könnyedén felskiccelt vonalhálókból V-alakban repülő madárrajok, a fekete festékfoltokból „ember arcú”, szemmel-orral-szájjal bíró fura, sematizált madárképzetek kelnek életre. Madáremberek vagy embermadarak, ahogy tetszik.

Fotók: Bors Szilvia. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Bors Szilvia. A képek forrása: PORT.hu
A következő stációban Nagy kilép az „árnyéklétből”. Öltönyben van és mezítláb. Ezüstös hajú, magas, szikár alakja egy kortalan butoh-mesteré: lépésről lépésre, stációról stációra, mértani pontossággal kijelölt nyomvonalon halad az előtte megnyíló rituális térben. Először Szelevényi gongokkal, dobokkal, ütőgardonnal és egyéb preparált hangszerekkel kialakított terrénumához húzódik, ahol közös mini performansz veszi kezdetét. Az ezüstszínű kúpokból aláhulló szürke por és a csengő-bongó ágyútöltény-hüvelyek finoman neszező s folytonosan formát változtató kis japán kortárs hang- és tárgycsendéletté válnak kezeik alatt. Nagy továbbindul: kimért, megfontolt mozdulatokkal változtat helyet, akár egy nagy testű, lopakodó madár. A színpad jobb sarkából balra tart, a földön egymáson elcsúsztatott fénytéglalapok nyílnak. 

A korábbi sík képalkotás helyébe Nagy töredezett vonalú, madárimitáló tánca lép: egy háromdimenziós, eleven mozgókép. A szóló után a színpad közepéig hátrál és a kis fekete asztal mögé ül. Fejére szertartásosan fekete kendőt köt, orrát fekete festékkel mázolja be, bokáira egy-egy madártollat erősít. Mint egy törzsi varázsló, aki meg akarja idézni az elejtendő vadat, hogy a másnapi vadászat sikeres legyen. Mozdulatai precízen kidolgozottak, megkoreografáltak, már-már szertartásosak. Ezt követően a színpad közepe felé tendál, ahol egy óriási fehér vászonnal néz szorosan farkasszemet. Megérinti az orra (csőre?) hegyével – ez az első madárnyom a szűz, hófödte tájon –, majd miközben időnként kecses tartású madárijesztő pózba réved, vesszőkötegeket ragad, fekete festékbe mártja és határozott gesztussal határozatlan kontúrú, szálkás, szénaboglya-foltokat hagy velük a vásznon – akár sötét fellegekként gomolygó madárseregletet a kietlen, téli pusztaság felett. Kezét szintén befestékezi, ujjai száz meg száz apró, reszketeg vonalkát kaparnak alul a vásznon: megfagyott madárlépteket a behavazott földön.

Nagy médium és mediatizált lény, nyomolvasó és nyomhagyó egy személyben. Az utolsó stáció következik: az igazi metamorfózis, a várva várt azonosulás azonban mégsem akar megszületni. Nem tud megszületni. Mert e nagyra törő, artisztikus igyekezet minden pillanata, minél inkább közelebb kerül a rituális véghez, annál inkább le is leplezi önmaga és mindannyiunk számára az átváltozás képtelenségét és reménytelenségét. A fekete festékkel teli hordóban öltönyöstül, tetőtől talpig megmerülő-alábukó, és onnan egyszerre szánalmas és nyomasztó, fantomszerű lényként kikászálódó Nagy a testéről patakokban csorgó fekete festékmázzal is legfeljebb csak a hollók tollazatának fényes fekete csillogását képes felidézni. Amúgy pedig maga az ember. Az „Ecce homo” – minden esendőségével, szerencsétlenségével, gyarlóságával és megnyomorítottságával együtt. Aki, ha a maga erejéből próbál elszakadni a földtől, kudarcot vall és elbukik. A jelenet megrázó erővel hirtelen összekapcsolódik bennem Ko Murobushi nemrég látott Kripta című szólójának egy döbbenetes epizódjával, amikor is a hatvanhatodik életében járó japán butoh-mester folyamatosan úgy próbál elrugaszkodni a földtől, mintha ténylegesen nem is fölfelé – hanem lefelé, a föld gyomra felé ugrana. A mozgás iránya ugyan fölfelé mutat, mégis a földtől való elszakadás lehetetlenségét érzékelteti. Murobushi fölugrik, majd hatalmas csattanással visszazuhan a talajra. Tízszer, tizenötször, százszor. Szinte átlyukasztja a padlót. 

Nagy és Szelevényi a Hollók végén – számomra váratlanul – kijön meghajolni. Nagy csurig festékesen, de letisztított arccal – olyan komikusnak hat, akár egy pingvin. Ezzel akkor és ott valami hirtelen elveszik. Talán jobb lett volna azzal a képpel távozni, amikor az utolsó fényforrás, egy halványan világító villanykörte szép lassan becsúszik egy neki odakészített szűk hengerbe és teljesen elsötétül. Ez olyan találékony befejezés. És olyan nagyjózsefes.
Szerző: Králl Csaba
Cím:  Hollók,  Koreográfus:  Josef Nadj,  Zeneszerző:  Akosh Szelevényi,  Előadók:  Josef Nadj, Akosh Szelevényi,  Fényterv:  Rémi Nicolas,  Színpadterv és kellék:  Clément Dirat, Julien Fleureau. Alexandre De Monte,  Hang:  Jean-Philippe Dupont