Rossini: Kis ünnepi mise / Müpa
2013.10.23.

Az Accademia Teatro alla Scala kórusa és szólistái Rossini Kis ünnepi miséjét adták elő a Müpában. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Bruno Casoni
Bruno Casoni

Különös művészi pálfordulás, ha egy zenés színpadi szerző egyszer csak misekompozícióval hozakodik elő – kiváltképp, ha az illető a vígopera műfajának elkötelezettje. Mindenesetre Gioacchino Rossini hetvenegy évesen, öt esztendővel halála előtt, immár Franciahon lakójaként megírta a maga miséjét. Operatermésében bőséggel akadnak komoly művek is a Tancreditől az Otellón át a Guillaume Tellig, a közönségnek azonban a szerző nevét hallván A sevillai borbély, az Olasz nő Algírban és a Hamupipőke jut eszébe – mert Pesaro nagy szülöttét (talán igazságosan, talán igaztalanul) a zenetörténet mókamesterének véli. Az 1863-ban keletkezett Petite messe solennelle (Kis ünnepi mise) egyedi alkotás. Rossini úgy gondolta, előadásához a négy szólistán kívül elég egy mindössze tizenkét tagot számláló kórus, ami pedig a vokális szólamok hangszeres támasztékát illeti, a mise eredeti, első változatához zenekari kíséretet nem is komponált, az énekkarhoz mindössze zongora és harmónium csatlakozik. Ha így áll a dolog, fel lehet tenni a kérdést: oratorikus mű-e egyáltalán a Kis ünnepi mise, vagy inkább „vokális-hangszeres egyházi kamarazene”? Mindenesetre a YouTube-on megnézhető és meghallgatható egy kvalitásos tévéfelvétel, melyet a Rai Tre a római Parco della Musica auditóriumban készített, s amelyen a kiváló szólisták társaságában muzsikáló Wolfgang Sawallisch az első zongora játékosaként, a billentyűk mellől vezényli az előadó-apparátust – ez a sajátosan kamarazenei fogantatású megoldás az adott esetben igencsak adekvátnak tűnik. Hozzátartozik a mű keletkezéstörténetéhez, hogy Rossini utóbb – tartva attól, hogy ha ezt ő nem teszi meg, halála után megteszik mások – maga komponált zenekari kíséretet a Mise vokális szólamaihoz, s ma inkább ezt a verziót részesítik előnyben (hogy is ne tennék, hiszen ez a hatásosabb – ám egyúttal konvencionálisabb – megoldás).

Vincenzo Scalera
Vincenzo Scalera

Október 13-án a Müpa Kis ünnepi mise-előadásának közönsége nem ezzel, hanem a ritkábban megszólaló első, eredeti változattal találkozhatott. Ennek az előadásnak volt pulpituson vezénylő karmestere: a milanói Scala karigazgatója, Bruno Casoni személyében. Hogy a már nem fiatal, nagy tapasztalatú, sok területen bizonyított – egy időben többek közt a színház gyermekkórusát  is irányító – művész milyen rangú muzsikus, megtudhatja, aki meghallgatja Verdi Requiemjének nemrég megjelent, Daniel Barenboim vezényelte új koncertfelvételét (Decca). Ezen a felvételen a Scala Énekkara Casoni betanításában az agyonjátszott mű kórusszólamait revelatív erővel, szuggesztivitással és expresszivitással tolmácsolja, a szinte kortárs zenei hatást keltő suttogástól a drámai felkiáltásig terjedő dinamikai skálán, és ritkán hallhatóan intenzív hangsúlyokkal. Casoni azonban ezúttal nem a Scala Kórusa élén érkezett. Kevesen tudják, hogy a világhírű milánói operaház mellett magánalapítványként működik egy oktatási intézmény, az Accademia Teatro alla Scala. Ez négy tagozaton – zene, balett, szcenika és menedzsment – képzést nyújt gyakorlatilag minden olyan tevékenység területén, amely kapcsolatos a zenés színházzal. Tanulnak itt leendő operaénekesek, kórustagok, karmesterek, asszisztensek, zongorakísérők, táncosok, díszlet-, jelmeztervezők és -készítők, fodrászok, sminkesek, világosítók, ácsok, színpad- és hangtechnikusok, fotósok és menedzserek. Budapestre az Accademia Teatro alla Scala Kórusa látogatott el, négy fiatal, szintén az akadémián tanuló énekes: Ludmilla Bauerfeldt (szoprán), Shin Je Bang (mezzoszoprán), Carlos Cardoso (tenor) és Simon Lim (basszus) társaságában. Hozzájuk csatlakozott zongorajátékosként Vincenzo Scalera és Marco de Gaspari, harmóniumon pedig Paolo Troian vett részt az előadásban. Bruno Casoni tehát fiatalokból álló együttes élén vezényelte Rossini öregkori remekét, a Kis ünnepi misét.

Ludmilla Bauerfeldt
Ludmilla Bauerfeldt

A Kyrie előadásában a ritmus rugalmassága és a modulációk mindig új horizontot nyitó hangsúlyozása ragadott meg, a Christében Casoni vezetésével az énekkar az a cappella vokálpolifónia archaizmusára terelte a figyelmet. Imponálóan érvényesült a Gloria elejének telt kórushangzása, és hatásosnak éreztem a Laudamus te szakaszban a zongora harangozás-effektusát. A szólisták magas színvonalon vettek részt a produkcióban, bár itt-ott akadtak szépséghibák, például a Gratias szakasz csúcshangjait a tenor nehezen énekelte ki. A Domine Deus áriának megvolt az a jellegzetes indulókaraktere, amely a zenét e ponton összetéveszthetetlenné teszi, és jól érvényesült a Qui tollis szoprán-mezzo duettjében az előadásmód fájdalmas borúja. A Quoniam áriához érve a basszus kissé vastagon-vaskosan énekelt – remekül rátaláltak viszont az előadók a Cum sancto spiritu fúga műfaji paradoxonját hordozó tánckarakterre (hasonlóan táncosra hangolja Rossini később, a Credo végén az Et vitam venturi fúgát is). Sok figyelemreméltó részletet emelhetnék még ki az interpretációból: a Credo „soroló” komponálásmódjának megfelelő eseménydús-tagolt éneklést, az Et resurrexit telt hangzását, a Credo és a Sanctus közötti zongoraszóló Beethovenre és/vagy Schubertre utaló, sűrű-drámai intermezzóját, a Sanctus pianissimo indítása utáni szép crescendót, a szoprán kitűnő szereplését az O salutaris hostia, a mezzo sötét-drámai tónusát az Agnus Dei megfogalmazásakor. A lényeg azonban akár egy mondatban is summázható: a Kis ünnepi mise, ez a sok operai vonást felmutató, bel canto egyházzene a maga sokszínű gazdagságát feltárva, méltó tolmácsolásban szólalt meg az Accademia Teatro alla Scala együttesének koncertjén. 

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. október 13.