Amikor Corneliát (Luminiţa Gheorghiu) először látjuk, rögtön a film nyitó jelenetében, éppen egy férfira panaszkodik. Olyan szenvedélyes féltékenységgel beszél róla, hogy lehetne akár a szeretője is. Csakhogy nem az – a harminckét éves fiáról, Barburól (Bogdan Dumitrache) van szó, aki minősíthetetlen stílusban beszél vele, hónapokig nem keresi, és még a születésnapjára sem hajlandó eljönni. Ráadásul már három éve együtt van egy Carmen (Ilinca Goia) nevű nővel, akinek a porontyát neveli – természetesen Cornelia pénzéből. 

Merthogy Cornelia jó módú bukaresti építész, befolyásos barátokkal, orvos férjjel, szép házzal és a vagyonával is kellőképpen alátámasztott önbizalommal, megszokta, hogy úgy mennek a dolgok, ahogy ő szeretné. Nem csoda, hogy kétségbeesve figyeli, amint fia a köldökzsinór elvágásával próbálkozik. A Barbu „felügyeleti jogáért” vívott háború már épp veszni látszik, amikor újabb, bizarr lehetőséget kínál fel az élet Corneliának: a férfi egy kisvárosban halálos közlekedési balesetet okozott, lehet hát ismét helyette intézkedni, kézbe venni a sorsát. 

Călin Peter Netzer tulajdonképpen a harmincas-negyvenes évek amerikai melodráma hagyományához (Stella Dallas, Mildred Pierce) nyúl vissza azzal, hogy a gyerek-szülő kapcsolatot „szerelmi viszonyként” ábrázolja: a gyerek – igazi femme fatale-ként – megalázza, kihasználja, megcsalja az anyát, aki mégis képes mindent feláldozni azért, hogy hűtlen szeretőjét ismét maga mellett tudhassa. Ez az ödipális függés igazán egyértelművé abban a jelenetben válik, melyben Cornelia Barbu hátát olajjal masszírozza – a kamera olyan kéjesen és hosszan időzik a hason fekvő férfi félmeztelen testén (amit az anyja éppen meglovagol), hogy a néző kezd zavarba jönni. A kapcsolat nem vérfertőző ugyan, de egyértelműen patológiás: nem számít, hogy egy tizennégy éves kamasz meghalt Barbu hibájából, hogy a férfi minden felelősséget elhárít magától, hogy egy dörzsölt szemtanút meg kell vesztegetni, mások előtt megalázkodni, kapcsolatokat mozgósítani, érdekszövetséget kötni Carmennel, ha arról van szó, hogy Barbu megússza az ügyet és ne kerüljön börtönbe. 

Mire eljutunk a katartikus utolsó jelenetig, kezdjük azért árnyaltabban látni ezt az anya-fiú kapcsolatot, még akkor is, ha nem akad olyan epizód, melyben az építésznő ne volna jelen, vagyis csak töredékesen és a legrosszabb oldaláról ismerjük meg Barbut. A férfi Cornelia elleni verbális agressziója, hisztérikus kirohanásai, a baktériumoktól való félelme pont elég ahhoz, hogy együtt érezzünk az anyával és áldozatként lássuk őt, ám épp az ellipszisek, a hiányzó jelenetek és egy-két gesztus (Barbu visszakéri a lakáskulcsot, hogy Cornelia ne járkálhasson szabadon ki-be az életébe; próbál megállapodni vele a kapcsolatuk kereteiről) jelzi, hogy az építésznő az, aki – ragaszkodva a status quóhoz – nem hagyja felnőni a fiát.    

Netzer filmje amellett, hogy pszichológiai dráma, a legtöbb román újhullámos filmre jellemző stíluselemmel is rendelkezik: a beállítások hosszúak, a jeleneteket kézi kamerával vették fel (operatőr: Andrei Butica), ami miatt rendkívül intimnek és intenzívnek érezzük a mozi hangulatát; hőseink életén keresztül ráadásul a mai román valóságba is bepillantást nyerhetünk, mely még mindig a szocializmus örökségeitől nyög: a kapcsolati tőke terheitől, a kiskapuktól, a korrumpálhatóságtól. Ez utóbbit, ám egyben a lassú változást is jelzi az a jelenet, melyben a két helyi rendőrt először nem izgatja a szőrmébe burkolt pattogós Cornelia ügybuzgalma, próbálnak a balesetben a protokoll szerint eljárni, ám elég hozzá a Google és egy olyan személy telefonja, akitől már közvetlenül függenek, hogy a hozzáállásuk megváltozzon, amitől pedig az egyikük rögtön feljogosítva érzi magát arra, hogy viszontszívességet kérjen az építésznőtől.

Az Anyai szív, melynek a nemzetközi forgalmazásban ismert címét (Child’s pose) nagyjából „magzatpózként” lehetne lefordítani, két veszteségről, két fiú elvesztéséről szól – egyiküknél, a tizennégy éves áldozatnál az élet a tét, a másiknál, Barbunál a felnőtté válás csupán. Netzer érdeme, hogy az utóbbi kérdés megválaszolását egészen az utolsó jelenetig sikerül elodázni, a néző végig bizonytalan marad azzal kapcsolatban, hogy megszüli-e végre Barbu saját magát vagy örökre belemerevedik a magzatpózba.