Jobb lenne nem írni erről az előadásról. Mint ahogy nem írunk száz meg száz másikról sem, ami csillogó wellness szállodák szalonjaiban közönségszórakoztatás címén szerte az országban estéről estére látható. Ez az eset annyiban mégis rendhagyó és ezért feltétlenül megérdemel némi figyelmet, hogy tétje van (vagy tétje volt, már magam sem tudom), ami tömören így hangzik: át tudja-e menekíteni magát egy független társulat más működési keretek közé úgy, hogy közben nem kényszerül elveit feladni sürgető kompromisszumokra. 

Aki nem ismeri Ágens (és általában a független társulatok hosszú évek óta tartó) kálváriáját, nem tudhatja, hogy sem ő, sem mások nem önként és dalolva kerestek, illetve keresnek új működési formákat, hanem mert a jelenlegi hatalom létbizonytalanságba taszítja és módszeresen éhezteti ki őket, a verbális hadviselésről nem is beszélve. Ágens ezt a kiszolgáltatottságot megelégelve döntött úgy, hogy új lehetőségek után néz, vagyis nem azért, mert a legfőbb vágya az volt, hogy egy középkori élménybirtokon korabeli jelmezben Zina néven naphosszat kurtizánt játszhasson (a vendégkönyvi beírások szerint egyébként nagy sikerrel). 

A rombolás persze másokat sem hagy érintetlenül. Hallom, hogy ez idei év egyik Lábán Rudolf díjas társulata (Árvai György Természetes Vészek Kollektívája) sem a – kritikusok által legjobbnak ítélt – díjnyertes produkció utánjátszására, sem új művek létrehozására nem kapott idén egy fillért sem az NKA pályázatain, miközben nem tudom nem észrevenni, hogy az L. Simon László vezette szervezet országos óriásplakát-kampánnyal ünnepli magát és húszéves kultúra-finanszírozó tevékenységét. Azt, ami a kötelessége. Lenne. Nem, nem vagyok demagóg, csak józan: ha fillérekre nem futja (mert nem tudok egyetlen szakmai érvet sem felsorakoztatni a TVK mellőzése mellett), akkor ne fussa öntömjénezésre elherdált milliókra se. 

Ahogy persze Árvaiékat ismerem, megoldják majd valahogy. Ha másból nem, hát a kosztpénzből. Apránként. Mert alkotni kell. És ezek ott fönt – döntéshozói szinten és kicsit lejjebb, az összevont és „kiherélt” szakmai(nak nevezett) kuratóriumokban –, pontosan erre utaznak. Ezekre a túlélési módozatokra. 

Az Ágens Társulat Bikalra költözése tehát kényszerhelyzet volt. Nem a művészeti koncepció része. Hiszen ez a társulat nem az a társulat, amelyik Ágens vezényletével, projektrendszerben működve az egyik legprovokatívabb műhelye volt a független szcénának, ahogy Bikal sem Budapest, akárhogy is nézzük: egy középkori élménybirtok keretein belül való létezés nem kimondottan az a terep, ahol az alkotói képzelet szabadon szárnyalhat és a művészeti munka tényleg arról szól, amiről szólnia kellene. 

Szól viszont húsba vágó kompromisszumokról és alkalmazkodásról. Ezekről nagyon is. Ebben a (kvázi) társulatban most egyes egyedül a névadó Ágens személye és szerepe a fix pont. Aki mint tyúkanyó a csibéit, gardírozza az élménybirtok alkalmazásában álló, vállalkozó szellemű fiatalok egy csoportját a színházcsinálás rögös útján. A kísérlet drámapedagógiai szempontból lenne igazán érdekes, mondjuk, pár év múlva. Miközben ők már most a mélyvízbe lettek dobva – hiszen az (új) Ágens Társulatot testesítik meg. Legalábbis így van beállítva a dolog. Mert ha van előadandó mű, vannak szerepek és hozzá szervezett nézőközönség is, azt gondolhatjuk mindjárt – ez már maga a színház. 

A Barokk kűr ezért aztán pontosan olyan, mint amilyen egy (egész nap középkori kulisszák között sétálgató, a lovagi tornáról a wellness-centrum pezsgőmedencéjébe csobbanó) átlag szállodavendégnek szóló előadás lehet. Harsány, kellemetlenül eklektikus és olykor bántóan amatőr. Nem műélvezetre, hanem buja szórakoztatásra termett. És ezzel önmagában az égvilágon nincs semmi baj, nem hibáztatok én senkit: se Ágenst, mert meg kell élnie valamiből, se az erejük felett bevállalós és látható élvezettel színjátszogató fiatalokat (hiszen – elismerem – belülről lehet ezt úgy érezni, hogy valami, mert ők látják, hogy honnan indultak és hova jutottak el). Csak nekem ne kelljen kritikát írni róla. 

Az előadás Ambrus Sebestyén fiatal felvidéki író szövegét használja, és szám szerint öt, két lábon járó, de átszellemülten filozofálgató, stilizált barokk jelmezt és parókát viselő allegorikus alak jelenik meg benne, akiknek minden gondolata a szépség, a szerelem, a gyönyör körül forog, bár egymással vitatkozva és egymásra licitálva természetesen mindenki a maga szerelemfelfogását tekinti az egyedül érvényes és igaz tudománynak, és jottányit sem hajlandó engedni belőle. A szereplők nevei beszédesebbek, példázat-jellegűbbek (Díva de la Vulva, Angelus, Androgün, Narcissus Cupido, Perdita) mint maguk a szerepkarakterek. 

A mindig éhes kéjhölgy, Díva de la Vulva (Ágens) körül egész udvartartás toporog kényeztető vagy éppen elkényeztetett figurákból, hogy lesse és kielégítse vágyait és kívánságait. De hiába a siserahad minden igyekezete, ha a rikító vörös parókában tüzelő kurtizán szeme éppenséggel egy új jövevény, Angelus sportosan feszes és gyermekien hamvas felsőtestén (no meg duzzanatot rejtő farmernadrágján) állapodik meg. Angelus kicsit kéreti magát, de nem kell kétszer mondani neki, hogy angyali báját sutba vágva hamarosan két talppal álljon a földön, és az örömszerző tréning előtt becéző szavakkal is hódoljon az eszményített nőnek. A hatodik szereplő Psziché, a törékeny, lenge ruhás, szomorú tekintetű szűz, kit először nyersen meghágnak, majd Angelus lehel bele új életet, hogy aztán a vörös szárnyú Cupido nyilazza örök szerelemre és legyen néma, csábító szereplője az immár hat fősre bővült gruppnak.

Ambrus szövege két ízben válik hangsúlyossá az előadásban, de az archaizáló nyelvezet, a fennkölt beszédstílus mindannyiszor kicsorbulni látszik a játszók többségének ajkán. Az iskolás dikció szinte semmit nem képes áthozni a szöveg tényleges értelméből (mert a szereplők nagy valószínűséggel maguk sem értik, amit mondanak), ami aztán az első adandó alkalommal el is indít egy kisebbfajta lavinát közönség soraiban, gyors és hangos távozásra késztetve némelyeket. 

A szofisztikált, filozofikus szöveg túl nagy próbatétel a játszóknak – és így, ebben a formában a közönségnek is. Ehhez képest a jelenetek többsége viszont mintegy átesik a ló másik oldalára, és néhány lírai képbeállításon kívül olyan engedményeket tesz, annyira egyszerű, olcsó és vásári megfelelésekkel dolgozik, s ezt még jól a képünkbe is tolja – mintha Ágens rendezőként így kívánta volna kárpótolni a közönséget a korábban elszenvedett magas röptű textusért. Az ember önkéntelenül is elcsodálkozik azon, hogyan fér meg mindez egy előadásban. Úgy, hogy igazából nem fér meg. A rendezői eszköztár pedig (irónia, reflexió, ellenpont és társai), mely megfelelő előadásban és megfelelő helyen persze nagyon is működne, itt és most leginkább üres panel, mert a kelleténél többször veszti élét az iskolai színkörök műsorával versenyre kelő belterjes színjátszáson.