Mint arról már korábban beszámoltunk, Milyen színházról álmodunk? címmel szervezett jubileumi konferenciát a Burgtheater, Ausztria nemzeti színháza, az a színház, amelyik szeptemberben elutasította Vidnyánszky Attila fesztiválmeghívását.  

A konferenciát Karin Bergmann társigazgató nyitja meg. A felkonferálásban elmondja, a felszólalók között van Alföldi Róbert, akinek „Orbán Viktor hatalomra jutása után el kellett hagynia a Nemzeti Színházat.” Alföldi szövege a művészi szabadságról és annak elvesztéséről szól, de leginkább a magyarországi kulturális és politikai helyzet színházi rémálmáról: a mindkét oldalon berögzült reflexekről, párbeszédképtelen álláspontokról, vezényszavakról, amik a művészeti és politikai mezőben egyaránt kioltják a közös térben való mozgás lehetőségét, és amiktől Alföldi beszéde ugyanúgy hemzseg. Ő maga is kijelenti: megszűnt szabad gondolkodó lenni.  (Alföldi előadásszövege itt olvasható)

A hazai színházpolitika és egyáltalán a színházról való társadalmi gondolkodás nem véletlenül tér el ennyire a konferencián a többi felszólaló által képviselt kulturáltságtól: a jubileumi esemény legizgalmasabb vonása az a szemlélődési módszer, amivel az előadók a színházról való beszédet elkezdik. A konferencia filozófiai síkon hivatott meghatározni a kortárs és korszerű színház funkcióit. Gyakran előkerül Foucault heterotópia kifejezése; igen hasznos fogalom, hiszen ez nem csak egyféle narrációt képes beindítani a színházról való gondolkodás során. A heterotópia mint eltérő tér vonatkozhat arra a színházi térre, aminek szabályai eltérnek a valóság törvényszerűségeitől, éppen így alternatívákat javasol, választásra ösztönöz, kérdez, és legfőképp kimondhatja, amiről máskülönben nem lehet beszélni. 

Ezzel párhuzamosan Björn Bicker író, dramaturg a „Társadalom kérdései a színház kérdései” című kerekasztal-beszélgetésen a heterotópiát a színház szempontjából az ott, egy helyen összefutó művészeti, politikai és társadalmi terek kapcsolataként, egyidejűségeként határozza meg. A politikai tér vonatkozásában a nemzeti színház funkciójáról gondolkodnak, nagyon röviden, hiszen a kérdés rögtön a nemzetfogalom körvonalazhatatlanságához vezet. Végül megállapodnak: a nemzeti színház feladata a sokszínűség reprezentálása abban a társadalomban, amelynek legalább 30%-a nem is németajkú vagy nem fehérbőrű. Megemlítve azt is, hogy színes bőrű, bevándorló színészek alkalmazásával milyen erős színházi hatásokat érhetnek el. Ennek kapcsán merül fel a kérdés, hogyan válhat a színház a társadalmi párbeszéd médiumává. Christiane von Poelnitz, a Burgtheater színésznője bátran kimondja: egy előadás csak akkor vált ki nagy társadalmi diszkussziót, ha az scheiße war. Ahogyan a szünet után kiderült, színházról beszélve nem egyedül a művészi aktusban kell gondolkodni.

René Pollesch Heterotopie című szövegének tervezett előadása előtt egy nézőtéri ültető hirtelen felugrik a színpadra, indulatos szavalásba kezd, közben a többi kollégája szórólapokat oszt: a nézőtéri dolgozók kiszolgáltatott helyzetben vannak a Burgtheaternél, hivatalosan már nem is az intézmény dolgozói, sőt hivatalosan nem is nézőtéri felügyelők, hanem biztonsági őrök. Foglalkoztatásukkal egy személy- és vagyonbiztosító multit bízott meg a színház, ami képzetlen munkaerő alulfizetett foglalkoztatásával működik világszerte, kirobbantva számtalan nemzetközi botrányt. 

A közönség tapsol, értékelik a nézőtéri munkások bátorságát. A konferanszié nehezen kezeli a helyzetet, végül letessékeli a színpadról az ültetőt, mivel ide azért jöttek az emberek, hogy rendezők és színészek előadásait hallhassák. 

A váratlan performansz nem csak társadalmi és közgazdasági értelemben izgalmas. Belépve a színházba a nézőtéri dolgozókkal találkozunk először, és a színházat ők képviselik közvetlenül a közönség előtt. Állításuk szerint a színházi esemény művészetének maguk is alkotói, performerei. Így valóban vérlázító, ha kidobóembernek szerződtetik őket.