Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁLOM A VIRTUOZITÁSRÓL

Batsheva Dance Company: Sadeh21 / Tanzquartier Wien
2013. okt. 9.
Viharos cáfolattal szembesülhettem a minap, a tőlünk az elemző érzékelés szintjén ismét kozmikus távolságba került Bécsben. Az izraeli Ohad Naharintól, napjaink egyik legnagyobb koreográfusától alkotói válság-gyanús ismétléseket láthattunk mi itthon, pár év alatt háromszor is. De, jelentem: nincs baj, egy szál se. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.

A jövőre félszázados jubileumát ünneplő, világhíres társulatot – az ismert, honi történelmi tények: egypárti diktatúra, zagyva ideológiai toprongyba bugyolált antiszemitizmus, szüneteltetett diplomáciai kapcsolatok és így tovább – a magyar közönség csak 1989-ben ismerhette meg. Akárcsak bármely egyéb izraeli előadóművészeti alakulatot. Akkor viszont elég alaposan: két, budapesti előadásuk (az Erkel Színház és a Magyar Állami Operaház színpadán) mellett – akkoriban még volt ilyesmire példa – a patinás együttes több vidéki városban is tomboló sikert aratva lépett fel. Ezt követően, másfél évtizedig nem találkoztunk velük: az együttes művészeti vezetését, a bemutatkozó hazai vendégjáték után egyetlen évvel az akkor harmincas éveiben járó Ohad Naharin vette át, aki az 1989-es műsornak már az egyik koreográfiáját is jegyezte. A hatalmas elismertségnek örvendő, idén hatvanegy esztendős alkotó irányítja a Batshevát napjainkban is. 
2004-ben (a Budapesti Őszi Fesztivál programjában) abban a filmgyári csarnokban léptek hazai közönség elé, ahol napokkal ezelőtt a Krétakör bemutatta Korrupció című előadását. A sistergően izgalmas táncmű, a Mamootot után aztán 2006-ban és 2010-ben is vendégeink voltak, illetve 2011-ben a III. Győri Táncművészeti Biennále programjában is láthattunk egy Naharin-estet, a poznani Lengyel Táncszínház társulata számára készült, minus2 című produkciót. Alkotói válság gyanúját emlegettem az imént: 2006-ban, a Művészetek Palotájában – Sharon Eyal egyfelvonásosa mellett – egy Deca Dance című, 8-9 Naharin-műből készült montázs került a színre. A pompás töredékek Magyarországon addig nem látott művekből vétettek, hatásuk, a belőlük készült egyveleg lehengerlőnek bizonyult. Négy évvel később, a Trafóban ment a Project 5 című produkció, mely ismét négy Naharin-darab részleteiből állt össze. Egy évvel később a lengyel társulat ugyancsak egy korábbi művekből gyúrt koreográfiát adott elő, komoly odaadással Győrben. 
Naharin kivételes alkotó, akinek műveit akárhányszor örömmel nézi az ember. Keskeny ösvényen halad, mert művészete egyszerre jól befogadható és fajsúlyos: bármelyik munkája bátran javasolható például a kortárs táncművészettel való első találkozás esetére. Művei izgalmasak és egyediek, szellemesek és elgondolkodtatók: úgy képes mélyre hatolni, hogy mindvégig érthető marad. Kevesen értenek az ilyesmihez. A – legalábbis hozzánk eljutó – sok ismétlés, a rendszeressé váló „önmagunkból merítés” azonban nem jelent sok jót, gondolhatta az ember óvatlanul. 
Az október elején a Tanzquartier Wienben két estén vendégeskedő Batsheva a 2011 májusában, Jeruzsálemben bemutatott Sadeh21 című Naharin-produkciót játszotta, melyet alkotója Noa Eshkol, a 2007-ben elhunyt táncelméleti szakember emlékének ajánlott. A közel kilencszáz (!) néző befogadására alkalmas színházterem, a Halle E sokat látott falai közt, jeles táncművészeti vendégjátékok sora kényeztette, teltháznyi sokaság ünnepelte e pompás produkciót.
A Sadeh21 játéktere ütközésig használja ki a Halle E hatalmas színpadnyílását. Nagyjából négy méter magas, tömör törtfehér fal magasodik előttünk, melyhez kétoldalt egy-egy merőleges szakasz kapcsolódik. E két, rövidebb muráliát azonban négy-négy, bordaként kiugró elem tagolja. Ezek szélessége épp akkora, hogy kitakarják a mögöttük vágott keskeny réseket, amelyeken keresztül a darab tizenhat táncosa a három oldalról zártnak látszó, ugyancsak fehér színpadra lép. Jobbról és balról két-két sor, a teret a táncmű során különböző színű fényekkel megvilágító reflektor függ. E puritán térbe érkezik, rövid szólókkal majd kettősökkel, végül sistergő sokaságként a Batsheva társulata.
A táncosok öltözéke a térhez hasonlóan a végletekig egyszerű. Többségükön trikó és rövidnadrág, egy táncosnőn fürdőruha-jellegű dressz, egy másikon hosszúnadrág – e viseletet a játék során, egyetlen jelenetet leszámítva nem is variálják. Naharin semmivel sem akarja elterelni figyelmünket táncosairól – és ezt nagyon bölcsen teszi.
A Sadeh21 előadóinak közel fele már az 1990-es években született, ha névsorukat összevetjük a 2004-es budapesti Mamootot-előadáséval, egy sem köszön vissza közülük. Naharin mai társulata tehát nagyon fiatal, s meglehetősen egységes, ami a generációkat illeti (a két születési év-végpont közt alig tíz év a különbség). A táncosok közt amerikai, tajvani, japán, Puerto Ricó-i, pont a felük született Izraelben. Sokféleségük az egységesség fényében ragyog fel. 
Hogy Naharin milyen agyafúrt leleménnyel válogatta össze (a produkció) táncosait, az a szintúgy igen rafinált koreográfia első szakaszában derül ki. A játékosok kivételes találékonysággal felépített rendben lépnek elénk, s idővel kitűnik, hány figurából van „kettő”. Két nyúlánk, szőke, haját kontyba fogó fiú, aztán két kelet-ázsiai, vékony lány, vagy két olajos tekintetű, rövid szakállt viselő, igazi ún. szabre-típusú, atletikus férfi lép elénk, persze, eleinte sosem egyszerre. A teljes csapatot egy pompás, minimális mozgásanyaggal építkező, lassú körtáncban vehetjük számba először, addig csak ámulunk, hogyan jön ki-be megannyi karakter, jelenés a takart járásokon. A társulati castingnak e duplázás-játék persze csak egyik alapja. A legfontosabb szempont a képességeké. A Batsheva táncosai közt van nem egy, akit nem neveznénk telivér táncos alkatnak – megmozdulása pillanatáig. Mert akkor bizony elpirulhatunk, előítéleteink foglyaként. Naharin gárdájának roppant tehetségű valamennyi tagja. Egyszerre ennyi, kiváló táncost ritkán látni egy színpadon.  
A Sadeh (szadeh) szó jelentése mező. Az ősi héberben eredetileg minden olyan felszíni formát jelölt, amelyet nem tagolnak domborzati formák, azaz sík terület, nyílt tér. Mondjuk, színpad. Naharin művét a szemközti falra kivetített „fejezetcímek” tagolják, a szó mellé rendelt sorszámmal. Így jutunk el hatig, majd egyszerre ravasz fricska jön, mert ezt látjuk: „Sadeh 7-18.”
Az alig hetven perces mű felépítésében mozifilmet idéz – e benyomásunkra aztán alapvetően ráerősít a darab vége is, mikor a mű stáblistáját a szemközti fal síkjára vetítik, amely elé nem jön vissza meghajolni az együttes. Naharin rendkívüli konstrukciót épít fel izgalmas (zömmel Brian Eno és David Darling szerzeményeiből összeválogatott) zenei anyagra.  
Nincs történet, ám az sem állítható, hogy absztrakt, tiszta tánc az, amit látunk. Szereplők, karakterek lépnek elénk, majd hangulatok, álomképek, életképek, avagy álmokból, életből ismerősnek vélt szilánkok sorakoznak. Naharinnál semmi sem (marad) az, aminek látszik – nem csupán a mozgás, a tág értelemben vett szerep, de olykor a hangzás, a forma is megtéveszt. Halk, távoli sirályvijjogás hangzik fel például. Pár pillanat múlva jövünk rá, torzított, éles női sikoly az. A belső moziban felderengő, idilli tengerparti tájképet brutálisan írja felül egy sarokban kuporgó, bántalmazott nőé. A táncok pompás gazdagságú, modern anyagában egy-egy pillanatra ősi, néptáncos elemek villannak fel. Bejön egy figura, akit csámpásnak látunk, majd táncolni kezd és nem kapunk levegőt a látványtól. Daliás férfi lép elénk s szinte a szemünk láttára esik össze a felére. 
Az egyszerű szcenikai körítés segít a lényegre, a talányosan emberire koncentrálni. Épp eléggé elgondolkodtat, összezavar az is. A puritán térben zajló játék minden egyes kockája meglepetés – szinte eszköztelenül. Az egyedüli, pompás eszköz ebben az esetben a táncoló ember. Naharin műve a gyakorlott kritikusnak is képes torkára, csuklójára forrasztani a szót. 
Fotók: Gadi Dagon, Tanzquartier Wien
Fotók: Gadi Dagon, Tanzquartier Wien
Rendkívül nehéz akár csak villanásokat is kiragadni e meglepő, egyetlen felesleges pillanatot sem tartalmazó mű képi, hangulati világából. Iróniával erezett emberség, pajzán játékosság, talányos bölcsesség lakik a fejében annak, aki ilyen, párját sok értelemben ritkító, bravúros művet megálmodik és tizenhat testre írva, sikerrel színre visz. 
A testükkel és hangjukkal, képességeikkel és sajátszerűségükkel, karakterükkel mesteri módon bánó társulat: csillagok együttállása kegyelmi pillanatban – ilyenről álmodozhat valahány együttesvezető. Naharin mélységes zenei, geometriai, matematikai, érzelmi, dramaturgiai tudásról számot adó alkotása tanúbizonyság a bölcsességről, közösségépítő és összetartó erőről, a képességből építkező szellemi nagylétről. Az előadás végén a játékosok a magasban tűnnek fel: a fal tetején állnak meg egy pillanatra, hogy nyitott végtagokkal a mélybe vessék magukat. Puhára esnek, s kapaszkodnak a peremre újra meg újra. Alattuk a stáblista fut, a „külön köszönet” végtelen hosszú listájával a végén.
Az előadásról kitóduló, közel ezer, csillogó szemű ember valami szokatlan, s megbecsült értékkel szívében indul haza, vagy a dolgára a városában, egy jól működő, tehetős ország szívében. Szemlélgetjük még egy ideig a tehetős középosztályt, stabil egzisztenciájú, kortárs művészetet fizetőképes kereslettel övező és eltartani képes, fiatal és idősebb embereket, véljük: tanárokat, diákokat, könyvtárosokat, muzeológusokat, gyógytornászokat és laborasszisztenseket, ezt az egész derűs, nyitott szellemű szövedéket, aztán elindulunk haza, nagyon-nagyon messze, de Naharintól áldott lélekkel. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek