Metro Manila
2013.10.31.

Ami Los Angelesnek a Szemtől szemben, az a Fülöp-szigetek fővárosának vélhetően Sean Ellis harmadik nagyjátékfilmje. A zsánerturistának nevezhető brit direktor horrorok és romantikus dramedyk után ezúttal a bűnfilmek birodalmába kirándult. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

Nem igazán lehet a szerzői megközelítést alkalmazni a rendezőre, tekintve, hogy saját bevallása szerint sem terápiaként használja a filmkészítést, ráadásul a Balszerencse című rövidfilm (mely eléggé hajaz a Rutger Hauer főszereplésével készült Az országút fantomjára), az Oscarra jelölt kisetűdből egész estés alkotássá duzzadt love story, a Visszajáró pénz, illetőleg a Tükör/Szilánk című identitáshorror változatos képet mutatnak: nem rajzolható meg belőlük az egységes problémákkal foglalkozó auteur portréja. 

Ez azonban nem csorbítja Sean Ellis érdemeit: a Franciaországban élő angol zsánerfilmes pontosan tudja, mitől működik egy adott műfaj kollektív eszköztára, nem vadászik a hatásra, hanem filmnyelvével többnyire példásan vászonra diktálja, amit ő látni és publikuma előtt láttatni szeretne. A Metro Manilát is többek között az erőskezűsége ragadja ki a tucatszámba menő akcióthrillerek masszájából. Sőt mi több, ha jobban átgondoljuk, kurrens darabja, mely az idei Sundance fesztivál közönségdíját gyűjtötte be, és az Egyesült Királyság idei Oscar-nomináltja, legkevésbé a fenti zsáner-koordinátarendszerbe illik. 

Ellis ugyanis jó ideig nem látványos tűzpárbajok, robbanások, ökölharcok hatásmechanikájaként festi le moziját. Városfilm ez inkább, semmint akciókaland, szociális kommentár a hamisítatlan bűnfilm helyett: a Metro Manila szokatlanul nagy hangsúlyt fektet a főszereplő család nehéz sorsára, szegénységére, hányattatásaira – ilyen rangban sokkal inkább a Biciklitolvajok bandukolás-tematikájára rímel, nem pedig a favela-miliőt és nyomort klipesztétikával forradalmasító Isten városára, esetleg a Gettómilliomosra. A rendező amennyire csak tudja, roppant autentikusan szemléli a nélkülözésről, átverésről, fájdalomról szóló gondolatkört, De Sica modern felfogású, műfajfilmes csomagolású ivadékának pontosan a mellébeszélést nem tűrő hangütés miatt tarthatjuk. 

Althea Vega
Althea Vega
Ellis nem szívbajos: akcióorientált szüzsé helyett vándorlás, triviális események bemutatása, úgymint munkakeresés (Antonio Ricci és Bruno ténfergése helyett ezúttal a filippínó Oscar Ramirez és famíliája járja be egy nagyváros bugyrait), a kollégákkal való ismerkedés, az utcákon történő hosszadalmas és sokáig eredménytelen csellengés, a szakmai nyomorúságok feltárása járja át a Metro Manila első szakaszát, amiben az ilyen, jelentéktelennek tűnő, ám valójában bombaként robbanó egységek dominálnak. A rendező maximálisan elhivatottsággal közelíti meg a problémákat. Egyedül a mozi emocionális csúcspontjának minősülő cross cutting-szcénát két teljes hónapig nem volt hajlandó kiadni a kezéből: a sanyarú életű apa, aki éppen újonc egy pénzszállító cégnél, vagyonosabb kollégái körében részegre issza magát, ennek következtében önfeledtsége zokogásba csap át, a párhuzamos montázs eközben a sztriptízbárban testileg-lelkileg kisajátított, áruba bocsátott, félmeztelen neje gyötrelmeit is örökíti. 

Itt pedig a színészek alakítása mellett sem lehet szó nélkül elsomfordálni. Mind az apát megformáló Jake Macapagal, mind az anyát játszó Althea Vega zseniálisan keltik életre figuráikat, különösen a Miss Saigon musicalszínészeként ismert Macapagal érdemel dicshimnuszt, az angol nyelv hiánya ide, a tagalog nyelv jelenléte oda, mindketten élnek, vibrálnak a gyöngyvásznon. (Ellis eredetileg csupán a szereposztásban való közreműködésre szerződtette az aktort, ám a közös munka során annyira lenyűgözte őt a teljesítménye, hogy rögtön nekiadta a főszerepet.) Korántsem túlzás azt írni, hogy a kulcsjelenet valóban összefogja a cselekmény addigi megpróbáltatásait, Manila valamennyi szemetét, a megalázottság-feleslegesség témakörét. 

Althea Vega, Jake Macapagal
Althea Vega, Jake Macapagal
Ilyen rangban valódi társadalomkritikaként, nem pedig akciósztoriként szalad előre a Metro Manila, lévén tényleg az olcsó életről, a semmibe vételről regél. Pontosan ebből fakad városfilm-jellege is: szerencsétleneket, netán kapzsikat, vagy éppen áldozatokat látni a (Peter Hyams mintájára) saját operatőreként dolgozó Ellis sivár, olykor már-már infernálisan vöröslő beállításain. Ázsia e pokoli metropolisza amolyan filippínó Hetedikként tárulkozik fel, mintha a Taxisofőr betondzsungele, esetleg Michael Mann Miami Vice-ának kékesfekete, borongós snittjei sejlenének fel – a direktor ebben a fénytörésben mintha Christopher Nolan A sötét lovagbéli mantráját hajtogatná, „egy epikus munkát akartam, egy várostörténetet vagy egy történetet egy városról.” 

A Metro Manila ugyanakkor ízig-vérig számításba vehető bűnügyi drámaként, amennyiben a galád tettek utóhatásait, az elkövetés pillanatában feltörő kételyeket, a rendbontás előtti vacillálásokat, a mindenkit gyötrő tűzpróbát, az erkölcsi tényezőt is latba veti, ugyanakkor sajátos családtörténetnek is nevezhető. E szempontból roppant fontosnak minősül Oscar és családja, valamint a kolléga, Ong (John Arcilla szintén jól teljesít) és felesége szembeállítása, helyesebben az értékrendjeik kontrasztja: míg a protagonista vért izzad, és azért ragad fegyvert, mert valóban nincs más választása, addig Ong joviális viselkedése csupán máz, a férfi valójában veszélyes tervet sző. Azzal, hogy a játékidő során Ellis mindinkább ellentétet teremt a két férfi között, felerősödik a film moralitásjáték-vetülete, olyan kérdések lesznek centrálissá, mint a szabad-e rabolni, helyes-e ez vagy néha muszáj felrúgni az íratlan parancsolatokat? Sőt, a bináris oppozícióval teljesül az, amivel az Antal Nimród-féle pénzszállítós akciófilm, A szállítmány adós maradt: képes átélhető drámát generálni, nagy súllyal zuhannak ránk a bűnelkövetés mögött húzódó fájdalmas döntések.


Az utolsó harmadban Ellis hollywoodi törvényszerűségek mentén varrja el Oscar és családja sorsát, az addigi szociokritikus élt amerikai akcióthrillerekbe illő sablonok helyettesítik, ám ez nem okoz maradandó károkat, hiszen amit már ekkor látunk, az egyenes következménye a családfő hányattatásának, az anya és a gyerekek nyűglődésének. A Metro Manila szinte kifogástalanul vált lassúbb hangvételű drámából pergő heist movie-ba: rendezőnk az Oscar akcióba lendülésének hátteret, keretet nyújtó anekdotát is mini-thrillerként, csűrcsavaros mendemondaként vizionálja, ráadásul, még ha a thriller-motivika elsőre visszalépésnek is hat, a főhős utolsó akciója szintén nem kevés feszültséggel és fordulattal bír.  

Sean Ellis több műfajból vagy filmből kölcsönöz, olykor a Kiképzés újoncfigurájának allúziói sem tűnnek el, a verdikt mégis pozitív: a Metro Manila összességében felettébb erős társadalomtabló és akciódráma ötvözet, példás nyomor- és kitörésrajz zsánernyelven, egyetemes témával.  
Szerző: Szabó Ádám
Rendező és operatőr:  Sean Ellis,  Szereplők:  Jake Macapagal,  Althea Vega,  John Arcilla,  Ana Abad-Santos,  Miles Canapi,  Moises Magisa,  Erin Panlilio,  JM Rodriguez,  Forgatóköny:  Frank E. Flowers, Sean Ellis,  Zene:  Robin Foster,  Vágó:  Richard Mettler