Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FIGYELNI BOLONDULÁSIG

Závada Péter: Reflex / Szputnyik Hajózási Társaság, Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál 2013
2013. okt. 7.
Megint jó volt magyarnak lenni Nyitrán: a régió egyik, ha nem éppen legjelentősebb színházi fesztiválján a Szputnyik Hajózási Társaság premierje nagy sikerrel mutatkozott be. Külön öröm, hogy az előadással az ügynökkérdésről szóló magyar nyelvű színházi produkciók száma immár háromra nőtt. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Bevallom, engem meglepett ez a szám: a Radnóti Színház páréves Apacsokja és Pintér Béláék friss és csodálatos Titkainkja után az október végétől a Jurányiba költöző Reflex gondolkodik még a megfigyelőkről és megfigyeltekről magyar színpadon, és itt a felsorolást abba is hagyhatjuk. Szőnyei Tamás újságíró, a kor szakértője (vaskos monográfiájáról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk), a Reflex egyik szakmai konzulense kérdésemre elmondja: nincs ebben semmi különös, hiszen két évtizeddel a rendszerváltás után értünk el az iszonytató mennyiségű akta feldolgozottságában addig, hogy azokból felkavaró, bizarr, drámai sztorikat lehessen szemezgetni. 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Ezek a jelzők többé-kevésbé mind ráillenek a nyitrai fesztivál Parallel Lives (Párhuzamos életek) című nagyprojektjének résztvevői által készített előadásokra: a román, lengyel, cseh, szlovák, német és magyar szerzők és rendezők összesen hat új előadást mutattak be egy olyan téma apropóján, ami mindegyik említett ország 90’ előtti évtizedeit meghatározta kisebb-nagyobb mértékben. A feladatot – mint minden hasonló esetben – ki nagyon, ki kevésbé vette komolyan, erről részletesen máshol szólok, itt csak a magyar előadásról írok. 
Ami a legmesszebb rugaszkodott a kézenfekvő, félig vagy egészen dokumentarista módszertől, vagyis attól, hogy a szerző fog egy (vagy két-három) történetet, azokat drámai anyaggá gyúrja, a rendező és a társulat pedig a saját színházi nyelvén megszólaltatja azt. A drámaíróként debütáló slammer és költő, Závada Péter darabjának is van valós kiindulási pontja; igaz, a levéltáron kívül bukkant rá ő és Kovács D. Dániel rendező annak a pszichológusnőnek a történetére, akiről, mondhatni, tudathasadásos dokumentumok maradtak az utókorra. Mert egyrészt ismerjük az általa elbeszélt történetet a világról, másrészt megvan az a mese is, amit környezete, az őt megfigyelő kollégái, a pszichiátria dolgozói gyártottak róla. A talált történet kapcsán alapvető és igencsak zavarba ejtő kérdések feltételére nyílik lehetőség: sok egyéb mellett témává válik az érzékelés szükségszerű szubjektivitása, a normalitás és abnormalitás viszonya, a hatalom és az elnyomott egyén kapcsolata, orvos és beteg bizalminak tűnő, valójában azonban a kiszolgáltatottságon alapuló relációja. 
Kurta Niké és Pető Kata
Kurta Niké és Pető Kata
Olyan kérdések ezek, melyeket egy elmegyógyintézetben, azaz egy hagyományos és régimódi erőszakintézményben élesben és nap mint nap meg kell válaszolni. Závada néhány világirodalmi előképből (pl. Dürrenmatt, Kafka stb.) és sok bölcseleti forrásból (pl. Foucault, Arendt stb.) merítő darabja ügyesen mossa össze az egyénit (a színpadon Szemerédi Máriának nevezett doktornő kálváriáját) a közösségi szinttel (a pszichiátria igazgatói tisztségéért vívott össznépi, amúgy mélyen mulatságos küzdelmet: ki akarna egy bolondokháza első embere lenni?!). A nagyban tükröződik a kicsi, és fordítva: a Lipót valójában nem más, mint maga az ország, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk Magyarországnak – tessék, helyben vagyunk. A két réteg között alig van átjárás, erre jogosítványa csak a két clownba oltott rezonőrnek, a falak között bolyongó kőműveseknek van.
De hogy a két szint játékosan, feleselve, és eközben a nézőt rendre elbizonytalanítva, mégis érvényesen összekapcsolódjon, kell egy igazán markáns színházi víziót működtetni tudó alkotó. Kovács D. Dániel negyedéves a Színművészeti Egyetemen, Székely Gábor és Bodó Viktor rendezőosztályába jár. Hogy Bodó az egyik mestere, le se tagadhatná: az ötvenes években játszódó szenvedéstörténet a Szputnyik tizenegy fiatal színészének bravúros összjátékában hibátlanul szervezett káoszként jelenik meg a színpadon. Úgy tűnhet, hogy számolatlanul áradnak a gegek, poénok, ötletek, de ha figyelünk, rájövünk, hogy jó ízléssel és megfelelő arányérzékkel nagyon is kordában van tartva a „rendetlenség”, s tulajdonképpen a ránk zúduló mozaikdarabokból végtére összeáll a rezsim torz, de árulkodó tükörképe. 
Pető Kata, Szabó Zoltán, Rainer Micsinyei Nóra és Király Dániel
Pető Kata, Szabó Zoltán, Rainer Micsinyei Nóra és Király Dániel
Ahhoz, hogy a minőségi összmunka minden pontján olajozottan működjön, a további alkotó társak kreativitása is szükséges. Balázs Juli előadáshosszat változatlan, félköríves, tetőtől talpig hófehér szobája rendelő, kórterem és magánlakás egyben: középen és kétoldalt összesen három ajtó, közöttük masszívnak mondott, valójában ruganyos, átjárható szalagfalak. Sose lehet tudni, ki lapul a fal vagy az ajtók mögött, a szereplők a se kint, se bent határhelyzetében egymást és önmagukat is kénytelenek megfigyelni. Ezt az előadást egyszer hátulról is szívesen megnézném: a felfokozott tempó villámgyors logisztikát és hibátlan koncentrációt követel a színészektől. Keresztes Gábor nyomasztó, atmoszférikus hangkulisszája és Hegymegi Máté hol borzongató, hol mulatságos koreográfiája tovább erősíti a hatást. 
Ami nagyjából e két előző jelzővel írható le az előadás egészét tekintve is: lineáris történetmesélés, vagyis egyetlen ember meghurcolásának históriája helyett a szemtelenül fiatal alkotók – akik mind a rendszerváltás körüli években születtek, tehát közvetlen tapasztalatuk nincs, nem lehet a rezsim működéséről – inkább azt vizsgálták, hogy az ő mai élményeikkel, gondolataikkal és kételyeikkel egyrészt mi látszik a mesterségesen félhomályban tartott közelmúltból, másrészt mindez hogyan változtatható színházzá. Az ő szemüvegükön át nézve ez a múlt abszurd és kínos jelenetekkel van tele, amiket nézve az ember nem tudja, hogy inkább sírjon vagy nevessen. Komor arccal, villogó tekintettel mászkálnak az orvosnak látszó félőlények, hiszen nem tudhatják, melyik pillanatban jöhet értük a fekete autó. A rendezés emlékezetes képekbe sűríti véleményét a korról: amikor az egyik doktornő nem tudja felvenni hirtelen a szokásosnál szűkebb köpenyét, kényszerzubbonnyá változik a ruhadarab, máskor egy véletlen mozdulatból születik „spontán” vastaps. 
Fotók: Ctibor Bachraty. A képek forrása: Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál
Fotók: Ctibor Bachraty. A képek forrása: Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál
Szemerédi Máriát Pető Kata esendő, (túl)érzékeny és okos, tisztánlátását a legfenyegetőbb vészhelyzetben is megőrizni akaró, de a rá nehezedő terhek alatt kényszerűen összeroppanó értelmiséginek mutatja. Hozzá hasonlóan a néző sem tudja eldönteni, hogy az intézeti hierarchia különb fokain álló, körülötte szüntelenül sürgő-forgó „kollégák” éppen segíteni akarnak rajta vagy a saját javukat nézik. Ha ez utóbbit teszik, akkor sem ítélkezhetünk fölöttük, hiszen a szó szoros értelmében túlélésük a tét: ahol úgyis mindenki gyanús, ahol mindenki megfigyel mindenkit, egyszerűbb, ha lelkesen (…) bekapcsolódsz a rendszerbe. 
A neurotikus orvosi kar (Fábián Gábor, Jankovics Péter, Kurta Niké, Koblicska Lőte, Szabó Zoltán) csak látszólag zár össze, tagjai valójában legszívesebben egy kanál vízben megfojtanák egymást, ha ez lenne az ára előrejutásuknak. Az őket kiszolgáló személyzet (Rainer Micsinyei Nóra, Kárpáti Pál) tagjai szélsőséges karikatúrát rajzolnak alárendelt státuszukból. A kőművesek (Béres Miklós, Király Dániel) téren és időn kívüli figurák, akik az egymásra rakódott korok és helyszínek között magabiztosan közlekednek, miközben maguk sem tudják pontosan, milyen történetbe is keveredtek. És ott van Hajduk Károly miniszter elvtársa a rettentő szemöldökével és a kínzó migrénjével, akinek már mindenből és mindenkiből elege van, és aki pontosan tudja, hogy mit jelent az, ha megcsörren a telefon az asztalán. 
Ahogy az egyszerre éjsötét és kacagtató revü végére érve mi is megértünk valami nagyon lényegeset és elemit a rendszer működéséből, ha hagyjuk, hogy az előadás magával sodorjon minket. Ellenállni márpedig nem érdemes, sőt fölösleges.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek