A szív hídjai / Orlai Produkció - Belvárosi Színház
2013.10.01.

Újabb moziklasszikust hozott elénk Orlai Tibor Belvárosi Filmszínháza: Clint Eastwood és Meryl Streep közös jutalomjátéka kevésbé tűnt hálás alapanyagnak László Zsolt és Udvaros Dorottya számára. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Tudjuk, hát hogyne tudnánk, hogy kezdetben volt egy regény is, Robert James Waller 1992-es bestsellere, amelyet milliók olvastak Amerikában és világszerte (ha hihetünk a szemünknek: éppen ötvenmillió példányról tudósít az internet). De azután jött az 1995-ös moziváltozat a producerként és rendezőként is feladatot vállaló Eastwooddal és Streeppel, aki a sokadik Oscar-jelölését kapta az iowai farmról elvágyódó olasz feleség megformálásáért – s innentől A szív hídjai (azaz a Madison megye hídjai) elsősorban ezt a remek, érzelmességében is tartásos filmet jelenti mindannyiunk számára.

Udvaros Dorottya és László Zsolt
Udvaros Dorottya és László Zsolt

Zöldi Gergely immár rutinos színpadi adaptálóként nyúlt e történethez, és sokadszor látott neki a nagyjából lehetetlen, de a gyakorlatban olykor mégis sikeresnek bizonyuló vállalkozáshoz: épkézláb, önálló, de a nézősereg kollektív filmélményét valamiképp mégis kamatoztató színművet életre hívni. Teljesítménye ezúttal is tiszteletet érdemel, ám a végeredmény mégis sérülékenynek látszik, s az ezt magyarázó okok az alkotói folyamat több pontján is elénk kínálják magukat. A leginkább kézre eső, s egyszersmind a legolcsóbb magyarázat az eredeti alapanyag gyengeségén veretné el a port velünk, mondván, hogy a családanya és a farmjára vetődő fotográfus párnapos liezonjából nem válhat hitelesen két sorsot mindhalálig, sőt a halálon túl is meghatározó életélmény, amelyet azután az elhunyt anya felnőtt gyermekei feljegyzésekből rekonstruálhatnának. Minthogy innen is, onnan is, a könyv és a film révén is milliós tömegek tudtak azonosulni ezzel a sztorival, ez a magyarázat önmagában aligha állja meg a helyét – s mégis nyomravezető. Mert ha a közönség általában bizalmat szavaz is e szívhez szóló történetnek, mintha az alkotók jelentős része részben kívülről, részben felülről tekintett volna A szív hídjaira.


Novák Eszter rendezése például korántsem tudja, s talán nem is kívánja elhitetni a nézővel, hogy ő maga hisz Francesca és Robert futó és mégis életre szóló kapcsolatában.  A színészek jönnek-mennek, nem ütköznek egymásnak (ami két idősíkról lévén szó, mindenesetre korrekt szakmai teljesítmény), de ezen túl a rendezői működés nemigen mutatja magát. Helyesebben, ha mutatja is magát Novák ténykedése, leginkább csak a két fiatal, az anyjuk naplófüzeteit együttérzéssel/felháborodottan olvasó testvérpár (Szamosi Zsófia, Chován Gábor) pozícionálásában, érzelmi be- és kigombolkozásaiban. Az ő kettősük amúgy a hitelességproblémák egy másik bokrát is feltárja: a megjelenés, a látvány inadekvát jellegét. Merthogy a díszleteket is tervező Zeke Edit ruhái sok mindennek (mondjuk doktorira készülő néprajz szakos bölcsészlánynak és az 1998-as önkormányzati választások egyik vidéki polgármesterjelöltjének) mutatják e két fiatal embert, csak épp amerikaiaknak nem.    

A darab végeredményben persze a két főszereplőn áll – vagy bukik. Hogy nem bukik, az mindenekfelett Udvaros Dorottya érdeme, aki imponáló színészi, helyesebben színésznői ambícióval teremti meg a játék tétjét. Ez a tét részben a történet elhitetése, részben azonban félreismerhetetlenül Udvaros színpadi szexepiljének bizonyítása. Nagy és valódi emberi tét ez, s már csak ezért is tiszteletet parancsoló. Fontosabb, mint a színésznő gesztusbravúrjai, amelyek itt-ott emblematikus erővel idézik elénk az amerikai szerepelődöt, s fontosabb annál is, hogy Udvarosnak sincs szerencséje a (második) jelmezével. Merthogy Udvaros-Francesca húsvér, saját temperamentummal rendelkező asszony, aki talán hangsúlyosabban koncentrál a hódításra az optimálisnál, ám aki valóban akar valamit a színpadon. László Zsolt ellenben szinte semmit sem akar ugyanitt, inkább csak remek kiállására és még remekebb beállásaira koncentrál. Erről a fotósról az ugyan rögvest elhihető, hogy bármely elmagányosodott, de intenzív lelki életet élő háziasszonyt megkaphatja magának, de az már közjegyzői igazoló okiratok felmutatásával sem válhat valószerűvé, hogy ugyanez a férfi egy életen át magában hordozza e rövid találkozás emlékét, s hogy még haló porában is a nővel való egyesülést áhítja.

S végezetül egy erősen szubjektív megjegyzés. Alighanem minden nézőnek megvan a maga személyes színházi babonája. E sorok írója a szólószaxofon színpadi megjelenését mindig rossz előjelnek tekinti, s e hitében A szív hídjait dramaturgiailag körbefújó hangszeres művész felléptetése sem ingatta meg. 

Cím:  A szív hídjai,  Író:  Robert James Waller,  Színpadi adaptáció:  Zöldi Gergely,  Dramaturg:  Radnai Annamária,  Díszlet- és jelmeztervező:  Zeke Edit,  Zene:  Vázsonyi János,  Producer:  Orlai Tibor,  Rendező:  Novák Eszter,  Szereplők:  Udvaros Dorottya,  László Zsolt,  Szamosi Zsófia,  Chován Gábor