Tamási Áron: Vitéz lélek / Nemzeti Színház
2013.09.30.

Úgy tűnik, beérett az, amire különben lehetett számítani, de azt gondoltam, hogy a helyzet talán mégsem ennyire súlyos. Templom lett a Nemzetiből. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Keresve sem találhatnék a világirodalomban még egy olyan szerzőt és darabot, amely most jobban illene hozzánk, az újrainduló Nemzetihez, mint Tamási Áron és a Vitéz lélek.” Ezt írja Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház új kiadványában, és én szívből egyet tudok érteni vele. Már a szöveg megüt egy olyan hangot, amivel sokat bíbelődni sem kell, önmagában vastapsra ösztönzi az új Nemzeti új közönségét. Odateszi magát, ahova kell: van benne egy jóravaló székely, isteni próbatétel, annak hősies kiállása és a jól megérdemelt happy end.

Nagy Anna, Trill Zsolt és Reviczky Gábor
Nagy Anna, Trill Zsolt és Reviczky Gábor
Nehéz elhinni, hogy Vidnyánszkyt tényleg érdekelte Tamási darabja, hiszen a bolond is látja, hogy hosszú, unalmas és hemzseg a dramaturgiai hibáktól. Inkább a bizonyítási kényszert érzem a darabválasztásban, hogy itt rögtön az elején mindenki lássa: erkölcsileg alkalmas ember került a színház élére. 

A történet egyébként egy bibliai parafrázis, ami lehetne izgalmas is, ha nem lenne ilyen színpadidegen módon megírva és nem érne véget ilyen valótlanul és giccsesen. A sziklaszilárd hitű Péter (Trill Zsolt) hét év után tér haza, ám élete helyett csak életének romjait találja otthon. Szerez magának egy szamarat, ami keresztet visz/visel a hátán, és amitől még akkor sem hajlandó megválni, amikor már az egész falu kigúnyolta ezért, elkezdi újraépíteni a házát, vele együtt új alapokra helyezi életét.

A mások által lerombolt ház újraépítése egyébként egyértelműen a Nemzeti Színház porba hullott színvonalának újrateremtését jelenti. Sokszor és didaktikusan jelenik meg ez az előadásban, mert muszáj, hogy ezt mindenki értse, ám az áthallás borzasztóan leegyszerűsíti, egész egyszerűen elvonja a figyelmet a mű ennél jóval mélyebb filozófiai tartalmáról. Ezeknél a közönség felé beszélő, nagyon direkt pillanatoknál a mellettem ülő idős házaspár nagyokat sóhajt, én meg duzzogok, mert enyhe túlzásnak érzem a dolgot.

Trill Zsolt, Tenki Réka és Tóth László
Trill Zsolt, Tenki Réka és Tóth László
A sztori úgy folytatódik, hogy Pétert meglátogatja Ambrus (Mécs Károly), hogy hozzáadja lányát, aki már nem test, csak lélek, négyéves kora óta halott, a fiú pedig szívébe fogadja a lányt. Szép pillanat ez, az előadás legmegindítóbb pillanata, valószínűleg a két színész is érzi ezt. Ambrus meg akarja ölelni Pétert, ám az zavarában kicsúszik az idegen karjai közül, az apa csak az üres levegőt markolja meg.

A következő felvonás elején Péter szerelmes lesz Borókába (Martinovics Dorina), és mire a kakas kukorékol, megtagadja lelki szerelmét, ezért a szamara is elvándorol tőle. Péter azonban állhatatos, otthagyja Borókát, házat épít inkább. Viszonylag sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem zavar engem egy kicsit sem, hogy a két szerelmesnek el kell válnia, aztán rájöttem arra, hogy a rendezés minimálisra redukálja a testi megnyilvánulásokat, szinte szégyenlős. „Finom, tiszta, áttetsző, tüllszerű előadást szeretnék csinálni” – írja a rendező a Nemzeti Színház magazinjában. Valóban ilyen is, a lélek túlmagasztalása mintha elzárná benne a fizikai kontaktusok útjait, ami nem tesz jót az előadásnak, hideggé és statikussá válik benne minden. A színház ugyanis nem templom, nem lehet pusztán lélekkel megtölteni, mert anyaga a test.

Tiszta és áttetsző a szcenika és a zenedramaturgia is, elég sokat javítanak az összképen. A díszlet felvonásról felvonásra épül fel előttünk. A színpad közepén kis dobogó, Péter háza pár bútorral, körben hatalmas fatörzsek a földön. A második felvonásban az ács házát látjuk az erdő közepén, ami ugyanaz a kis dobogó, körülötte rengeteg fatörzs van felakasztva, amelyek – ha a szereplők meglökik őket – hintázni kezdenek, mintha a szél fújná őket. Az eget nem látjuk, a fák tetejét sem, de meghatározott dramaturgiai pillanatoknál kicsit besüt közöttük a nap. Az utolsó jelenetnél Péter felépült házát látjuk, fehér deszkák lógnak a plafonról. A háttér festett vászon hegyekkel, ami szinte soha nem kap fényt, alig vehetők ki rajta a formák, komor sötétségbe burkolja a színen túli világot. A zene kereplők, csúfolódó gyerekrigmusok kakofóniájából indul, hogy szépen, lassan felépítse magát az előadás során – ahogy Péter a házát. Az előadás végére összeáll: mindent betöltő templomi orgonaszó hangzik fel az utolsó jelenetben.

Különben nem is az előadást masszívan végigkísérő ájtatoskodás volt a legidegesítőbb dolog a Vitéz lélekben, hanem a pocsék humorérzék és a rossz vígjátéki karakterfigurák: Nikita (Reviczky Gábor) humorérzéke felesége (Nagy Anna) folyamatos lejáratásában nyilvánult meg (az előadás egyébként is a konyhába küldi a nőtársadalmat mosogatni, csöndben maradni, nem gondolkodni). Tóth Auguszta Pannája pedig fenekét rázva ripacskodott, s hogy egyértelmű legyen, ő a bűnös nő, egy almát hurcolt a kezében.

Tenki Réka. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Tenki Réka. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Nem tudom, poénnak szánták-e az előadásban a tájszólást. Azért nem tudom eldönteni, mert a színészek olyan erőltetetten csinálták, olyan idegen volt tőlük, hogy botrány volt hallgatni. Bárhogy is van, ha ez kimaradhatott volna, akkor a rendezés e téren is sokkal letisztultabb tudott volna lenni, az ájtatoskodás mellé nem párosult volna még egy kis székelykedés, talán a színészek is természetesebben tudtak volna mozogni szerepükben.

Az előadás legkínosabb részei újfent az utolsó jelenetek voltak. Bár a rendező a boldog véget tartja az egyetlen járható útnak a kortárs művészetben, de azt gondolom, hogy ennek a sulykolása giccsparádéhoz vezet. A népmesei végkifejletben kiderül, hogy Boróka tulajdonképpen Ambrus elveszett lánya, így égi és földi szerelem az ő alakjában egyesül. Az utolsó jelenetben mindenki hófehér ruhában lép a színre és boldogan sürgölődik Péter házszentelőjén, a ház fölötti deszkák orgonasíppá alakulnak. Fél perc alatt változik meg és kenődik el minden, ami egy kicsit is igaz volt ebben az előadásban. Ami helyette marad, csak a túlburjánzó giccstömeg.
Szerző: Puskás Panni
Szerző:  Tamási Áron,  Cím:  Vitéz lélek,  Rendező:  Vidnyánszky Attila,  Zeneszerző:  Könczei Árpád,  Díszlettervező:  Alexander Belozub,  Jelmeztervező:  Balla Ildikó,  Dramaturg:  Szász Zsolt,  Szereplők:  Trill Zsolt, Horváth Lajos Ottó, Mécs Károly, Martinovics Dorina, Reviczky Gábor, Nagy Anna, Tóth László, Tenki Réka, Tóth Auguszta, Varga József, Újvári Zoltán