Kegyetlenségbe átforduló frusztráció, tovább élni nem tudók vagy kívánók halálba segítésének emocionális és morális problémái, ex-jugoszláv konfliktusok, beat-költők lázadása – és még sorolhatnánk. Világképek, élethelyzetek és karakterek sokasága fordult meg tíz nap alatt Miskolcon a Cinefest vetítővásznain, és ennél nagyobb érdeme talán nem is lehet ennek a fesztiválnak. Idén először fordult elő, hogy rendszeresen igyekezni kellett, hogy biztosan beférjünk a vetítésekre, sőt még az is megtörtént, hogy a zsúfolásig telt 400 fős nagyteremmel egy időben az éppen dokukat vetítő 150 fős közepes teremben is a lépcsőkön ültek már a nézők. Számukra – a filmek hullámzó esztétikai értéke mellett – a fesztivál legnagyobb hozadéka a bemutatott világok elképesztő sokszínűsége lehetett, melynek révén elsősorban nem filmes élményekkel, hanem – még ha legtöbbször fikció révén is – másképpen megszerezhetetlen világ- és élettapasztalatokkal gazdagodhattak. Miskolcra a fesztivál ideje alatt a világ problémáinak és arcainak elképesztő sokszínűsége költözött be, és ezért nem lehetünk elég hálásak.
A program legjobb alkotása vitathatatlanul egy magát most először rendezőként is kipróbáló olasz színésznő nevéhez kötődik: rég láttam olyan elképesztő kifinomultsággal, részletekre való odafigyeléssel, tévedhetetlen arányérzékkel és magával ragadó érzékenységgel forgatott filmet, mint a Miele. Valeria Golino egyfajta fekete angyal figurát festett meg, aki félig pénzkeresetként, félig pedig meggyőződésből Mexikóból illegálisan behozott szerek segítségével segít gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek jobb létre szenderülni. A film valójában a Miele (Méz) művésznéven futó lány életének egy szakaszát ragadja meg, mikor a pontos forgatókönyv szerint végrehajtott eutanáziák gépezetébe porszem keveredik azáltal, hogy egy idős férfi hibátlan egészségi állapota ellenére akarja itthagyni ezt az árnyékvilágot.
A történet szerkezete azért érdekes, mert magyarázatok, leírások és az előzményekről való narrátori tájékoztatás nélkül hoz létre egy rendkívül gazdag portrét. A néhány hónapnyi esemény alatt apró részletek és elejtett megjegyzések révén a látott történéseken kívül eső viszonyok és események is felvillannak. Ezáltal a főszereplő karakteréből a film által bemutatott történeten messze túlnyúló olyan vonatkozásokat ismerhetünk meg, amelyekre a csak a saját sztorijukra figyelő rendezők figyelme általában nem terjed ki. Valeria Golina filmjében Miele figurája olyannyira gazdag, hogy minden pillanatban azt érezzük, hogy egy valódi, komplex, sokdimenziós világba nyertünk pillanatnyi, óhatatlanul töredékes betekintést, és nem egy csak a számunkra konstruált világ színpadán mozognak a mi szórakoztatásunkra igazgatott szereplők. Mindez pedig egyszerre érdeme Jasmine Trinca alakításának, és a rendező kifinomult, részletgazdag szemléletének. Igazi gyöngyszem ez a film.
Hamburg melletti keresztény punkokról szóló tanmese nyerte a fesztivál fődíját. Az önzetlenségről, testi tisztaságról és önfeláldozásról szóló keresztényi tanokat szó szerint vevő kamaszkorú főhőst egy zúzós koncert közepén előálló epilepsziás roham után szedi össze az a családapa, akinek autóját néhány nappal azelőtt a srác puszta imával javította meg. A város szélén kis parcellákon felhúzott hevenyészett házakban lakó család először szeretettel fogadja a csendes, szófogadó és a kerti munkákban segédkező fiút, idővel azonban egyre inkább kihasználják őt. Végül pedig a gyengeség jeleként értelmezett végletes engedelmesség kegyetlen kínzásokra ragadtatja őket. Katrin Gebbe elsőfilmes rendező azt vizsgálja, hogy miként válik normálisnak tűnő emberekből a kiszolgáltatottság láttán kegyetlen állat, azonban bár néhány nagyon erős hatású jelenetet ragad meg, épp a lélektani folyamat lényegét véti el. Nem értjük, hogy miként épülnek fel a karakterek, és mitől történnek bennük meg a hirtelen változások – egyedül az apa figurája (Sascha Alexander Gersak alakítása) konzekvens és hiteles a film minden pontján. Ambiciózus, helyenként erős film a Tore tánca, de nagyobbat markol, mint amennyit fogni tud.
Ám még ennél is érthetetlenebb a miskolci zsűrik feltétlen rajongása a három fontos díjjal megtűzdelt szingapúri Ilo-Ilo iránt. Szegény fülöp-szigeteki bejárónő érkezik az alsó-középosztálybeli szingapúri családhoz, ahol a viszonylagos jólét érdekében mindkét szülő sokat dolgozik, így nem jut idő az egyre kezelhetetlenebbé váló kisiskolás gyerekre. A rakoncátlan kisfiú eleinte megalázza az otthonukba „betolakodó” idegen nőt, de az végül – ahogy azt az ilyen történetekben megszoktuk – elnyeri a bizalmát, és igen erős kötődés alakul ki közöttük. A film egyetlen pozitívumát a remek színészek és az ennek köszönhetően hiteles karakterek jelentik, ám az általuk megjelenített történet végtelenül kiszámítható, naiv és sablonos. Ám ami még ennél is problémásabb – és ezért érthetetlen a zsűrik rajongása -, az a rendező vizuális érzékének teljes hiánya. Az Ilo-Ilo minden kockája nem csak vizuálisan igénytelen és fantáziátlan, hanem ráadásul a filmes térszerkesztés és mozgóképes történetmesélés legalapvetőbb szabályainak illetve lehetőségeinek figyelembevétele és kihasználása nélkül készült. Ebben a filmben semmi sem történik képben.
Mindenképpen emlékezetes marad az Eva Van End szűztelenítése című holland film, aminek nagy erénye, hogy sikerült megalkotnia az európai amerikai független filmet. Ez azt jelenti, hogy Michiel ten Horn átvette az indie mozik jellegzetes világba beilleszkedni nem tudó frusztrált tinihőseit, a kínosan vicces szitukat és a diszfunkcionális család alapmotívumát, viszont elkerülte a tengerentúliak túldramatizálását. Éppen ezért itt a dráma abból fakad, hogy nem szélsőségesen szegény környezetben, nem mindentől távoli vidéken vagy nem frusztrációtól elvadult emberek közt játszódik, hanem a jóléti társadalom ideáltípusa által megteremtett valódi normalitás ilyen ijesztő.
Ugyancsak jó döntés volt versenybe hozni a válság Wall Street-i történetével megismert J.C. Chandor-t, aki ezúttal Robert Redfordot egyszemélyes tengeri dráma közepébe helyezte. Az All Is Lost (Minden odavan) nagy erénye, hogy maximum két mondat hangzik el benne, és hogy az emberfeletti erőkkel folytatott harc nem az élet értelméről és újraértékeléséről folytatott olcsó moralizálásban végződik, mint, mondjuk, az ebben a tekintetben borzalmas Gravitáció, hanem a küzdelem apró részleteit követhetjük figyelemmel.
Sajnos voltak vállalhatatlan pontjai is a versenyprogramnak, a bosnyák Halima útja naiv, szájbarágós és önismétlő volt, egy La Fontaine tanmese is több árnyaltsággal és komplexitással rendelkezik. Hasonló módon érthetetlen a The Kings of Summer miskolci jelenléte: egy olyan mozgóképes gyakorlatot láthatunk, amely tankönyvként mondja fel az amerikai függetlenfilm legrosszabb kliséit, majd ismétli meg azokat minősíthetetlen színvonalon.
A fesztivál nagyjátékfilmes versenyprogramja – vidéki kelet-európai fesztiválról lévén szó – nem lehetett világszínvonalú, már a szabály miatt sem: csak első és második filmes rendezők szerepelhettek benne. Bár persze (mindig) lehetnek fenntartásaink a válogatással kapcsolatban, az idei felhozatalnak vitathatatlan erénye volt a minden tekintetben vett sokszínűség. Láthattunk nagy fesztiválokat (Cannes, Berlin) már megjárt, a szakma és a rajongók között már hírnevet szerzett filmeket ugyanúgy, mint a miskolci fesztivál védjegyévé vált amerikai független produkciókat, soha nem hallott felfedezéseket és friss, fesztiválkarrierjük elején tartó közép-kelet európai mozikat. Ráadásul idén még olyan kifejezetten kísérleti jellegű munkák is megjelentek, mint az osztrák Dicsőséges dezertőr című konceptuális opusz. Ez a kiegyensúlyozottság (a korábbi évek időnkénti aránytévesztései után) olyan versenyprogramot eredményezett, amely alapvetően sikerrel teljesítette mind a szakma, mind a (művészfilmbarát) közönség fesztivállal kapcsolatos elvárásait. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a versenyen kívüli kitekintő programban teltházas vetítésen lehetett megtekinteni az idei Cannes Arany Pálmás filmjét (Adele élete), vagy a februárban a berlinieket lázba hozó amerikai alkotást (Frances Ha), akkor elmondhatjuk, hogy teljes értékű fesztivál jött létre Miskolcon.
Éppen ezért itt az ideje, hogy a Cinefest végképp elinduljon a professzionalizálódás útján a szervezés és a megjelenés minden vetületét illetően – a fesztivál honlapja például az internet ’95-ös fejlettségét idézi. És ehhez tartozik az is, hogy mostanra úgy tűnik, a Jameson már alapvetően kolonccá vált a fesztivál nyakán. Korábban talán még szükség volt egy erős márkanévre, azonban a miskolci fesztivál egyszerűen több mint egy whiskys PR rendezvény, amivé a cég menedzsmentje a mindent eluraló zöld színnel, a busszal és a saját (helyenként méregdrága) kocsmáját megtöltő, film iránt nem igazán érdeklődő VIP vendégeivel ezt tette. Legjobban mindez talán a fesztivál budapesti plakátjain volt tetten érhető, amelyekről csak a rendezvényt már jól ismerő néző érthette meg egyből, hogy nem egy italreklámmal áll szemben. A Cinefest rangját növelhetné a sokkal jelentősebb anyagi háttér, amely olyan szakmabeliek és sztárocskák meghívását tenné lehetővé, amely a jelenleginél sokkal nagyobb (média)visszhangot és tömegvonzást keltene. Ha az ehhez szükséges tőkét a Jameson biztosítaná (mint ahogy ezt most a látszat alapján nem teszi), akkor megérné névadó szponzorként szerepeltetni. Jelen körülmények között azonban a miskolciaknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy ha igazán jelentős alkotókat akarnak megnyerni, akkor a most meglehetősen átható PR szagnak még a látszatát is el kellene kerülniük. A Cinefest már elég nagy ahhoz, hogy megálljon a saját lábán.