Nálunk a cigisdobozokon még mindig a szolid gyászkeretbe foglalt, nagyobb célcsoportokat felölelő fenyegető feliratok dívnak. Ezek a férfiakat magjuk elapadásával riogatják, a dohányos hölgyekre a bőr öregedésével hoznak frászt, a természettudományos érdeklődésűekre a cigarettában található vegyületek felsorolásával számítanak, a lényegretörőkkel meg lakonikusan közlik, hogy a dohányzás tüdőrákot okozhat.
 Ördög szára-bordája |
Megkérjük dohányos olvasóinkat, tegyék szívükre a kezüket, és mondják meg, hányszor nyomták el rémülten cigijüket, miután elolvastak egy-egy ilyen szentenciát? Na ugye; más országokban épp ezért váltották le a feliratokat a dobozokra nyomtatott halálfejek, szétégetett tüdőkről készült fotók és egyéb morbid ábrák. A beszédes képek vitán felül hatásosabbak – egy ideig. Ha mindezen eszközök rendelkezésére álltak volna háromszáz évvel ezelőtt a gonosz minden kísértései ellen dühödten hadba szálló Sajószentpéteri Istvánnak, ő talán még akkor is saját, képes beszédének erejében bízott volna.
A 17-18. század fordulóján működött református lelkész, akinek életéről alig néhány adattal rendelkezünk, mai szemmel nézve különös missziót vállalt magára. 1682 és 1713 között négy olyan művet is jegyzett, melyben kora szerinte igencsak kifogásolható erkölcsi állapotait s azok bizonyos jelenségeit kárhoztatja. Sajószentpéteri írásaiban a református prédikátorok lenyűgöző erudíciójával és elokúciójával (ld. a legismertebbet, Bornemissza Péter Ördögi kísértetekről szóló opuszát) mondja ki lesújtó véleményét a részegeskedésről (Hangos trombita), a káromkodásról (Ördög szigonnya), a táncról (Táncz pestise), és végül, 1712-13 körül a dohányzásról (Ördög szára-bordája). Az eleddig csupán kéziratos formában létező utóbbit a L’Harmattan Kiadó és a Pécsi Tudományegyetem Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszéke közösen, a magyar néprajz forrásait feldolgozó, nemcsak néprajzosok érdeklődésére számot tartó izgalmas témákat boncolgató forrássorozatában publikálta nemrég.
A lényegre rátapintó megmondóembereket már akkor sem igen kedvelhették: Sajószentpéterit tiszalöki lelkészi állásából elbocsátották, mivelhogy „a templomban ’csúf szavakkal’ ostorozta az emberek bűneit” (87.o). A Szalánszky Edit által közreadott, hét gyújtó hangú prédikációból álló korpusz valóban kínos pontokra tapinthatott. Aligha csak a rendszeresen pöfékelők fészkelődtek kényelmetlenül a padsorokban, egyéb bűnösök is sorra kerültek. A metódus lényegét Szalánszky a prédikációirodalom alapvető problémáinak vázolásától a modern irodalomelmélet vonatkozó teóriáiig bezárólag sok irányba kitekintő utószavában világítja meg: „A prédikátorok… a társadalom Ágnes asszonyaiként folyamatosan észlelik és regisztrálják a társadalomban megjelenő bármennyire apró, ám diabolikus szennyeződéseket; bele- és hozzáillesztik ezeket már meglévő szennyeződési mintázatokhoz (például a szexualitás), és beszédeikkel, írásaikkal egy véget nem érő tisztító-rítus aktív résztvevőivé válnak” (93.o).
Leegyszerűsítve mondhatnánk, hogy a szövegek az ’aki hazudik, az lop; aki lop, az csal’ stb. logikáját követik: a harmadik-negyedik prédikáció környékén már fejből fújjuk a felette dühös lelkész standard mintáit. Aki dohányzik, sok más szörnyűségre is képes, például táncol, bujálkodik, kártyázik és kockázik, comoediá-t néz vagy csinál, ám ami a legnagyobb baj, mértéktelen mindezekben. Az első, egyben leghosszabb, a teljes szövegtest mintegy felét kitevő – precíz tárgymeghatároza és gazdag példatára miatt alighanem a legélvezetesebb – prédikációban is központi kérdés a mérték megszegése.
Arisztotelészi szillogizmus adja az alaphangot („Aki bűnt cselekszik, az ördögből vagyon. Aki Dohányoz, bűnt cselekszik. Tehát aki dohányoz, az ördögből vagyon”, 11.o), majd a retorika legjobb hagyományait követi a szerző, amikor első prédikációjában az „Ördög szára-bordájától”, vagyis a túlzott dohányzástól int. Teszi ezt elébb a Szentírásból és tudós férfiúktól (leginkább a 17. században élt Voetiustól) hozott helyekkel, majd a tízparancsolat pontjainak dohányzásellenes propagandává formálása következik. Itt már szükség volt szerzőnk találékonyságára, a ’Ne bujálkodj’ felszólítás úgy nyer új értelmet, hogy a tűz körül sürgő-forgó asszonyt megközelíti a megrögzött bagós, ám a fehércselédet közben megkívánja, s „ki-nyújtván kezét, hátul fel-nyúl (cum reverentia) és annak titkos részét meg-fogja” (23.o). A ’Ne ölj’-nél ugyan megemlítődik az egészségre gyakorolt kártékony hatás, a hangsúly mégis azon van, hogy a dohányos felebarátját öli meg, akit átkozott tevékenységével rendre megbotránkoztat.
A tízparancsolat reciklálása után szerzőnk a dohányosok legkézenfekvőbb érveivel hozakodik elő, hogy diadalmasan cáfolhassa őket. Az egyszeri dohányost megszemélyesítő „Füstös bátya” hiába minitál, krómsál, kákog, nyekeg, csellengez, haboz, facsarog és ocsmánykodik majd’ húsz oldalon keresztül – argumentációjára úgy hág Sajószentpéteri, mint a füstölgő csikkre szokás. Jó szónokként persze olykor megértőnek bizonyul: elismeri, hogy nehéz leszokni („Meg-győzni a szokást kemény harc”, 31.o), sőt azt is, hogy divat a dohányzás (de: „nem a szokás a mi életünknek regulája,… hanem az igazság”, 34.o). Utóbbihoz újabb adalékokkal szolgál, amikor a „világot özön-víz módgyára el-borító, utálatos, undok, ocsmány Dohányozás”-t (61.o) és az „egész Magyar Hazát, s ebben majd minden emberi Nemeket, Rendeket, és Állapotokat el-borító átkozott Dohányozás”-t (20.o) emlegeti.
A további hat, az elsőnél jóval szerényebb terjedelmű példabeszéd felépítése hasonló: egy-egy tétel kimondása (pl. az Isten dicsőségére kell cselekednünk; mindent szabad, de nem minden használ; ne kövessük a pogányokat stb.) után annak tudós kifejtése és igazolása következik, majd jórészt az érvelés vége felé (tehát megintcsak hangsúlyos ponton) rendre odakeveredik a dohányzás is mint ördögtől való adomány. S mire átolvassuk a vékonyka kis kötetet, talán megértjük Sajószentpéterinek már a kezdet kezdetén (20.o) kimondott summázatát is: „A Dohányos Bálványt imádó, Istent nem tisztelő, Isten nevét mocskoló, Szombat-törő, Attyát s Annyát nem tisztelő, Gyilkos, Parázna, Lopó, Hazudozó, Kívánó. Pokol hát helye.”