Jordi Savall

Jordi Savall nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy egy egész dinasztia zenéjét mutassa be – a kor politikai és társadalmi vonulataival együtt. A Borgiák katalán-olasz gyökerekkel rendelkező arisztokraták voltak, akik a 15-16. században emelkedtek Itália legnagyobb hatalmú uraivá. A híres és hírhedt családból két pápa és egy szent éppúgy kikerült, mint számos hadvezér, államférfi és méregkeverő. A Borgia-dinasztia megélte a kor legnagyobb eseményeit: az Újvilág felfedezését, a reformációt és a török inváziót, majd a lepantói győzelmet. Történetük az európai kultúra története is, hiszen a művészetkedvelő család a kor több híres zeneszerzőjével, így Gilles Binchois-val, Guillame Dufay-jal, Henry Isaac-kel és Josquin des Prés-vel is kapcsolatba került.

Jordi Savall nem elégszik meg a keresztény kultúrával, Alia Vox nevű lemezkiadója már több keleti témájú albumot is megjelentetett. A középkor zenéjét kódexek, festmények és a keresztény kultúrát körülvevő népcsoportok forrásai alapján is kutatja. Egy-egy zenei projektje mögött komoly szakmai stáb áll: történészek, irodalmárok és zenetudósok. A Dinastia Borgia című lemez 2010 októberében jelent meg, a vaskos könyvvel kísért hangzóanyagot a kritikusok lelkesen, történelmi és zenei hitelességét méltatva fogadták.

A viola da gambán játszó Savall több szempontból is önkényes, a szó legpozitívabb értelmében. A műsorszámokat narrátori betétekkel köti össze, amelyek nem feltétlenül a felhangzó zeneműről, hanem annak történelmi-társadalmi környezetéről is tájékoztatnak. Ez persze nem új módszer az együttesek lemezeit figyelemmel kísérők számára: a mester számos tematikus albumot megjelentetett már, gondoljunk csak a Jerusalem és a Mille Regrez címűekre, melyből az utóbbi V. Károly korát idézi. A Borgia-dinasztia zenei antológiájába így könnyen belefért a muszlim, a mór, a zsidó, a spanyol és az itáliai zene, illetve a keresztény egyházi muzsika. Az eklektikus műsorszerkesztés azonban nemhogy szétfeszítette volna, de erősítette a hangverseny egységét. A prózai és lírai betéteknek, illetve a zenének köszönhetően abban illúzióban volt részünk, hogy történelmi helyszíneken járunk: egy muszlim utcai zenész udon játszik és énekel, Rómában gyászmise hangzik fel VI. Sándor pápáért, a török táborból egy taksim (improvizáción alapuló arab-török instrumentális műfaj) és egy tánc kerül elénk, majd a Lepantónál aratott keresztény győzelmet egy fanfár adja hírül.

Az első koncertrészben sok adagio és moderato darabot hallottunk, az orgonapontokon nyugvó passzusok, a lassú tempó gyakran túlságosan andalítóan hatottak. A második fele már egyszerre nyújtott dinamikusabb és meghittebb, igazán áhítatos pillanatokat, feledtetve az álmosítóbb első részt. A program az elüldözött mórokért szóló ünnepélyes lamentóval zárult, ezzel is jelezve a koncepció monumentális voltát. Habár a művek elrendezése nem volt mindig szerencsés, a szerkezet végül mégis lélegző egésszé állt össze.

A koncert nem volt híján a színpadi elemeknek sem. A hispán zsidók kiűzéséről szóló románc közben elsötétült a nézőtér és a színpad nagy része, a kaval nevű klarinétszerű hangszeren megszólaló oszmán dalt a három hangszerjátékos a termen lassan végigsétálva adta elő.

VI. Sándor pápa

Jordi Savall a legjobb zenészekkel veszi magát körül. Andrew Lawrence-Kinget különleges élmény volt hallani, hiszen a hárfáknak és a pszaltériumnak nagy szerepe van az autentikus hangzás kialakításában. Driss El Maloumi igazi virtuóza az ud nevű arab lantnak, tradicionális énektechnikával előadott muzulmán dala pedig meggyőző és eredeti volt. Az Hesperionból Xavier Diaz-Latorre vihuelajátéka fogott még meg igazán, aki a vidám chaconne-okhoz és rondókhoz adott ritmusos és pontos alapot. Az énekesek közül számomra nagyon hiányzott a művészeti vezető felesége, Montserrat Figueras hangja, aki közel két éve hunyt el rákban. Az énekesnő egyéni hangját csak részben tudta pótolni a katalán királyi kórus szopránja, Adriana Fernandez, aki intonációs hibáktól mentesen, de még kissé kiforratlanul és kevesebb természetességgel énekelte szólóit. Érdekes, hogy a mester, Jordi Savall hangszerjátékosként inkább a háttérben maradt, a virtuóz szólókat meghagyta Nedyalko Nedyalkov kavaljátékosnak és Driss El Malouminak. Néha már úgy is éreztem, a mester elveszik a profizmusban, a nagy műgonddal előadott szólamok kissé kiüresedtek, a hibátlan interpretáció elvesztette izgalmát – összehasonlítva mondjuk a hasonló koncepcióval alapított L’Arpeggiatával. Ezeket az érzéseket azonban sikerrel egyensúlyozták az együttes húros hangszerei és tiszta, kiegyensúlyozott hangzással éneklő kórus.

Noha a Müpa nagyzenekari koncertjei rendszerint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikájának nagyszerűségét bizonyítják, a régizenés produkcióknál ez már korántsem tűnik alapértelmezettnek. Az akusztika felelősei és a hangosítók ezúttal nem ügyeltek eléggé arra, hogy az autentikus hangszerek még jóval halkabbak, mint modern leszármazottaik, hogy az ud vagy a lant hangja ehhez a hatalmas teremhez kevés. Noha az élőzenét semmi sem pótolja, az érdeklődő biztosan szívesen visszahallgatja a lemezt is, ahol tisztán és a megfelelő hangerővel hall minden szólamot. Ennél azonban sokkal zavaróbb volt a magyar konferanszié sorozatos bakizása, aki gyakran küszködött a szavakkal. Egyik hibáját – a chaconne-t sikerült pavane-ra fordítania – az egész közönségen végigfutó moraj kísérte.

Hibátlan, de nem tökéletes előadást hallottunk. Noha az est a merev előadásmód miatt egy-egy percre kisebb kudarcokat vallott, az eleven és egyéni műsorszerkesztésnek köszönhetően a koncert hiteles időutazássá tudott válni. A nemes arcél, a tekintélyes arcszőrzet és a művészies vörös sál most is megtette a hatását: Jordi Savallt látni és meghalni…