„Beszögezzük a konyhaajtót, / mintha megvédhetnénk a házat / a kint köröző helikopterektől, / pedig már a vaku villanásától is összedőlne.” Könnyű dolga van a recenzensnek, ha jellemző sorokat akar kiválasztani, a kötet tiszteletreméltóan monomániás, lényegében egy témát variál, az elmúlásét.  A versek ciklus nélküli variációi tehát ennek a főtémának, hol egy család elmúlása, széthullása lesz hangsúlyosabb, hol egy (vagy több) szeretett ember halálának megtapasztalása, hol a pusztulásra vagy eladásra ítélt családi házból való költözés, és korábbi, megszokott, szívnek kedves állapotok felszámolása után érzett gyász. 

Az elmúlás, illetve a halál és ezek társfogalmai nyilván olyan hatalmas és örök témák, amiket szó szerint a végtelenségig lehet variálni, ugyanakkor nagy a veszélye a súlyos evidenciák kimondásának. A szerző láthatólag nagy erőkkel azon van, hogy mindig érdekes tudjon lenni, inkább kevesebbet mond, mint sokat, továbbá igyekszik, legtöbbször sikerül is neki elkerülni a közhelyességet. Például az álmokra jellemző szürrealitás beépítésével, ami sokszor egyben humorforrás is. „Éjszaka szereztem egy ládát a gyógyszertárból. / Nagy lakkozott faláda, mégsem férsz el benne. / és kiderült, hogy az új lakásba / csak lapos tárgyakat lehet bevinni, egyenként.” (Költözés lapos tárgyakkal) Habár azzal egyszerűen sokadik olvasásra sem lehet mit kezdeni, hogy „Ha nem válaszolok neked, a halál legkétségtelenebb jele, a rothadás bevárandó.” Olyan evidenciának hat, mint a Szép, rövid vers zárlata: „Annyi mindent akarunk letagadni.” Bosszantó egy ilyen sor, ha előtte van egy jó vers: „Andreának mentettelek el a telefonomban, / hogy ne legyen belőle probléma. / Nagyanyámat használt sírba temették, / ez állt rajta: Editke, élt egy éve. / Ez persze két különböző dolog.” 

A humor jelenléte üdítően hat ilyen alapvetően komor, mollos témájú lírában, ezt jól érzi a szerző, és szerencsére jó humora is van, de persze itt nem a jó anyósviccekről, térdcsapkodós poénkodásról van szó. A Kimenő című vers kezdése: „Árva voltam, szőke és román”, vagy a Drága gyerekeimé: „A házat el kell adni, mert nagy, gótikus és diófaillatú.” Ez a keserű, abszurd, mágikus-féle humor, amivel a Kétvízköz nagyja bír, legtöbbször organikusan illeszkedik a haldokló öregekhez, a szomorkás emlékezéshez, a rémálmokhoz, az elkerülhetetlen gyászhoz. Például az nem egyszerűen vicces, hogy „a titokzoknidnak köze van Istenhez”. Sem az, hogy „nehezen szoktam le a nagyothallásodról”. És abban is van valami torokszorító szeretet, hogy „a szemműtöttek szállodájában befáslizott arccal / jártak a betegek, sok reménykedő Jumurdzsák”. Elnevetjük magunkat ezeken a sorokon, mert elképzeljük Istent a nagyi titokzoknijában, a süket bácsit, akinek kiabálni kell (és az mindent félreért, miközben mi a hajunkat tépjük az idegtől), ahogy magunk előtt látjuk a vonuló betegeket is. Ugyanakkor duplafenekűek ezek a képek: egy öregember Isten titokzoknijai láttán már nem tud annyira jóízűt nevetni, mert a szóban a titok hangsúlyosabbá válik, mint a zokni, vélhetően a nagyothallásról sem azért kellett leszoknia a vers beszélőjének, mert valaki kigyógyult belőle, hanem mert már nincs az, akivel annyit kellett vesződni, hogy megértse, amit mond neki. És nem pusztán gegről van szó, mikor a vers betegeit nem kórházba helyezi. Mert talán ugyanazért szerepel szálloda kórház helyett, amiért minden haldoklót igyekszünk megnevettetni a halálos ágyon, mikor legszívesebben elsírnánk magunkat.   

Viszont például az Alkati különbség című versben és különösen abban a verszárlatban, hogy „azért anyám ne miattam szégyellje magát”, a frappáns megoldások és a humor szeretete inkább érződik, mint maga a frappánság és humor. Talán az egész vers kihagyható lett volna. Hasonló érzéseink lehetnek a Lemondás cíművel kapcsolatban, ahol a versbeszélő egy nagyfejű, vörös kisgyerekkel évődik, akinek az apja az ő szeretője volt. Az érdekes szituáció, amelyet a szerzőnek hangulatosan sikerül felskiccelnie néhány vonallal („pontosan emlékszem, milyen szégyenlős-vörös /volt akkor az alkony”) végül, némileg csalódást keltve, egy gyerekversekre jellemző, talán túl kedves zárlatot kap. „Huszonhat év különbség – főleg / ebben a korban, azért sok. / Mert huszonhat év az huszonhat év. /  És ami sok az sok.”

A Beszélgessünk még címűben az anyával való kapcsolatot (az anya nem mellesleg az egyik hangsúlyos szereplője ennek a kötetnek) egy sokkal jobban elcsípett verzióban olvashatjuk: „Ha kérdi, milyenek a fogaim, / azt mondom jók, mert tényleg jók. / Szerinte a hollywoodi színészek fiatalon / kihúzatták a fogaikat, és protézist rakattak be. / Előbb-utóbb nekem is lépnem kell.”

De az Irén néniről szóló versben (Diakonisszák) például megint csak telibe talál, mikor a szerző arról ír, hogy a megboldogult apáca egykori vőlegényét egy megmérgezett kutya miatt hagyta el, mert szerette a tiszta helyzeteket. Erre aztán jól rímel a vers befejezése „sokan szerették, szép élete volt, tiszta sor”. Ráadásul a tiszta sor egyúttal vissza is utal a vers elején említett félember-nagyságú apáca-sírokra. Inkább ezek a telitalálatok jellemzik a kötetet, amely alapvetően jó arány-, és szépérzékkel lett összeállítva. 

Minden rutin ellenére, első kötetről van szó. Úgyhogy nem meglepően néha olyan érzésünk van, hogy egy-egy szakasz valaki mást idéz és ezáltal kilóg. A Dilemmában például szóba kerül egy „felmelegíthető gyerek”, amit „négyszögletű nejlondobozban” vásárolt a vers beszélője, és amit a radiátorra kell tenni, hogy leolvadjon a zsírja, a gyerek mosolyog, mikor a radiátorra teszik (és így tovább). Ez a kép leginkább Nemes Z. Márió versbeszédét juttatja eszünkbe. De néhol Szvoren Edinás mondatfűzéssel találkozunk: „Nem azért hidegültek el tőlem, mert nedves hajgubacsokat tapasztottam a falra.” 

Talán az is az első kötet miatt van, hogy a Kétvízközben nincsenek még véletlenül sem olyan versek, amelyek ne lennének ezerszer is átgondolva. Ami egyfelől hasznos, másfelől az olvasónak támadhat olyan érzése, hogy talán az optimálisnál olykor kontrolláltabb, szűkszavúbb szövegek ezek. Főleg a versek lezárásainál érezni, mintha a szerző tornász lenne, aki a gyakorlatot hamarabb fejezi be, csak nehogy elessen, inkább egy ugrással, pörgéssel kevesebb, de legyen szép. És pont ezáltal lesz néha valamennyi hiányérzetünk. 

Látjuk, nem hibátlan, de erős kötet a Kétvízköz. A legerősebb oldala, ami mindenért kárpótol minket az az atmoszféra, ami bevon ebbe a világba. Főleg, ha tudjuk milyen, temetés után leülni egy csendes házban. Ne lepődjünk meg, ha ettől az atmoszférától végül megrendülünk, a versek elolvasása után azok szereplőivel, helyszíneivel, tárgyaival álmodunk. Mert ezek maradnak meg végül a Kétvízközből. A végtelen vonatutak, hosszú havazások, a kedves, szeretett aggastyán rokonok használhatatlanná vált ruhái, gázszámlái. És az unalmas vagy épp letaglózó klasszikus zenék, az eladó táblák diófaillatú gyerekkori emlékeinken. Az egzotikus (román) helynevek, a nevetés vagy csak az iránta való sóvárgás. A különös érzés, hogy talán az a valóság, ahogyan széthúzza apa a függönyöket és kijelenti: itt a tavasz, aminek nem igazán lehet örülnünk, és egyszerre a különös, bizonytalan érzés, hogy talán csak álom a szeretteink exitálása utáni pár nap, amikor még simán vissza lehetne fordítani a dolgokat. Hiszen nem is történt semmi érdekes azóta, „leszámítva, hogy azt hazudtuk, később haltál meg, / és felvettük a nyugdíjadat”.