Revizor: Lassan négy éve, hogy legutóbbi versesköteted, a Barátok megjelent. Azóta a folyóiratokban is ritkábban láthatta a verseid az irodalomszerető közönség. Milyen alkotói (lelki) folyamat ment végbe benned az utolsó kötet óta?
Gerevich András: Az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, az Alföldben, itt-ott azért olvashattál néhány verset. Sosem voltam termékenyebb. Egy kötet, mondjuk, ötven verset tartalmaz, négy évet dolgozom rajta, az évi átlag tizenkét vers, ami négy-hat külön publikáció. Vannak nálam sokkal termékenyebb költők, mint például Térey János vagy Lanczkor Gábor, akiket néha irigyelek is, persze nem a publikációik mennyisége miatt, inkább azért, mert valószínüleg bármikor leülnek a számítógéphez verset írni, mindig sikerül valamit összehozni, mire felállnak. Sok piszkozatomból soha nem lesz publikált vers. A lelki folyamat ennél bonyolultabb, sokszor bizonytalan vagyok magamban, az alkotás gyakran jár valami ősi, szinte gyermeteg szorongással, amit le kell győzni ahhoz, hogy felszabadultan, gátak nélkül tudjak írni, mert csak úgy lehet. Az alkotói folyamatban a legnehezebb számomra ehhez a szabadon áramló kreativitáshoz eljutni. Gyakran persze sokkal egyszerűbbek az akadályok: ezt elintézni, azt megcsinálni, és persze hihetetlen fegyelmet igényel az idő beosztása, hiszen egy költő nem él meg a verseiből, mellette kereső munkára is szüksége van, ami gyakran felőrli az idejét és néha az idegeit is.
 Gerevich András |
R: A következő versesköteted megjelenés előtt áll a Kalligram Kiadónál. Milyen változásokkal találkozhatunk a könyvben az előző kötetekhez képest?
GA: Minden kötetem az előző továbbírása, egyfelől folytatás, másfelől egy másik szintre való továbblépés. Egy úton haladok fel a hegyre, minden kötet egy új állomás: mindig egy kicsit magasabban vagyok, mindig egy kicsit jobb a kilátás, több mindent figyelhetek meg, és így talán a verseim is gazdagabbak lesznek. Persze vannak hullámvölgyek is, és néha köd borul a hegyoldalra. Az új kötetemben megpróbáltam a konkrét mindennapi valóság költészetétől jobban elrugaszkodni, a testbe mélyebben behatolni.
R: Általában személyes hangon szólsz, a férfiak közti testi-lelki kapcsolatokról, érzelmi konfliktusokról írsz. Nekem a verseid a férfi-nő közti szerelem rekonstruálására, megértésére is tökéletesen alkalmazhatóak.
GA: Én is mély együttérzéssel olvasom József Attila vagy Radnóti szerelmes verseit. Egy dolog a testiség, amiben persze kicsit eltér az én tapasztalatom, de a kapcsolatok érzelmi, lelki oldala nagyon sok mindenben független a nemtől vagy nemi irányultságtól. Gondoljunk bele a költészet vagy a művészet történetébe, hány alkotó ábrázolta átélhetően a férfi-nő szerelmet, majd derült ki róluk, hogy a valóságban inkább a saját nemüket preferálták. Ismerték az érzelmeket, amelyeket a műveiken keresztül át tudtak adni a befogadónak is, ez is bizonyíték arra, hogy a testi különbségek a lelki mélységekhez képest elhanyagolhatóak. Shakespeare valószínűleg mély fellángolást csak férfiak iránt érzett, még ha a kor társadalmi elvárásainak megfelelve meg is házasodott, mégis a Rómeó és Júlia a világirodalom egyik legnagyobb hatású fiú-lány szerelemi története.
R: Miként ítéled meg, a magyar társadalom mennyire fogadja be a homoszexuálisokat? Szerinted az elmúlt években valamelyest javult a helyzet vagy ellenkezőleg?
GA: Soha semmi rossz tapasztalatom nem volt, soha senki nem buzizott le, holott nyíltan vállalom a melegségemet. Tudom, hogy sok ismerősöm rengeteg nehézségen ment keresztül: kitagadták őket a családból, kicsúfolták vagy kiközösítették az iskolában, esetleg zaklatták a munkahelyükön. Minden területen sokat romlott az ország hangulata, ez szinte mindenkit rosszul érint, nem csak minket, melegeket. A kilencvenes években, amikor felvállaltam a melegségemet, a homoszexualitás sokkal kevésbé volt téma a médiában és az általános közbeszédben. Persze a változás kétirányú: ma sokkal több a meleg szórakozóhely és civil szervezet, sokkal több meleg közösség létezik és ad hátteret a fiatal melegeknek, sokkal több pozitív szó is esik a médiában, sok ilyen témájú könyv jelenik meg. Ugyanakkor ennek az ellenhatása, hogy az utcán és a jobboldali sajtóban sokkal több a melegellenes felszólalás és a kirekesztésre való buzdítás. Korábban nem támadták meg a melegeket az utcán, egy ideje viszont a szkinhedek és neonácik megfenyegetik, néha megverik a Meleg Méltóság Menetén felvonulókat. Hideg polgárháborúban élünk, sajnos sok az áldozat.
R: Sok szó esik mostanában a közéletről, megint divatos lett közéleti verset írni. Az egyik írásban az országot és az ország vezetőit éri bírálat, a másik írásban átesnek a szerzők a ló másik oldalára, és elhasznált, vizes nyelvvel, agyonterhelt költői eszközökkel termelnek ósdi szövegeket a hazáról. A kortárs irodalom szerintem egyik legeredetibb, legtermészetesebb és legszebb közéleti-haza verse a tiéd, a Verjen a sors keze című szöveg. Ez egy több évvel korábban publikált vers. Ma milyen dilemmákkal egészítenéd ki ezt a szöveget? Milyen közéleti problémák, a magyar társadalmat érintő kérdések válhatnak versanyaggá?
GA: Egyfelől fontos, hogy a közszereplők közügyekben megszólaljanak, ne csak a politikusok és újságírók manipulálják a nagyközönség véleményét szóbűvészetükkel, hanem minden ember a maga eszközeivel részt vegyen a társadalmi párbeszédben. Másfelől közhely, hogy a költészetnek nem tesz jót, ha közéleti vagy politikai üzenet egyszerű hordozójává válik. Regényekben a legtermészetesebb, hogy mire a könyv végére érünk, megismerjük a szerző véleményét társadalmi, közéleti kérdésekben, akár nyíltan kifejti nézeteit, akár csak a sorok között utal rájuk. A politikai költészetben kevéssé hiszek, talán azért sem, mert gyakran a másodvonalbeli, gyengébb költőkből lettek a politikai propagandaművészet nagymesterei, azaz történelmileg már régen rossz irányba vitték el ezt az igen nehéz és veszélyes műfajt. Tavasszal jelenik meg a negyedik kötetem, egy kezeden meg tudod számolni, ezekben hány vers szólal meg direkten politikai vagy közéleti kérdésekben. Néha a rossz közérzetemet és elégedetlenségemet vagy félelmeimet nem tudom magamban tartani, de általában inkább cikket vagy publicisztikát írok, esetleg egy bejegyzést vagy kommentet a facebookon, amit gyakran olvasnak is annyian, mint egy irodalmi lapban megjelent verset.
R: Azt nyilatkoztad, Seamus Heaney verseiből szeretnél újból fordítani, hogy jobban megismerje a magyar közönség. Az itthoni olvasók mennyire tájékozottak a kortárs külföldi irodalomban? Van olyan szerző, akit kellene ismernünk, de egyelőre nincs lefordítva?
GA: Sajnos nagyon kevés verset fordítunk magyarra, idegen nyelvű kortárs költők közül csak a legelismertebbek jelennek meg, de néha azok sem. Csak az ismerheti igazán a külföldi költészetet, aki olyan magas szinten beszél nyelveket, hogy még a verseket is megérti, ami szerintem a nyelvtudás legmagasabb foka. Gyakran profi versfordítók is rengeteg mindent félreértenek és félrefordítanak, és nem arról van szó, hogy a szöveget máshogy értelmezik, hanem egyszerűen nem ismernek fel egy idiómát vagy nem ismerik egy szónak minden jelentését, emiatt néha az egész verset félreértik. Kevés verseskötet jelenik meg manapság fordításban, inkább irodalmi lapok hoznak le egy-egy verset, ami kevés olvasóhoz jut el. Az angol nyelvű irodalmat ismerem legjobban. Rengeteg jó angol nyelvű költő van, akit érdemes lenne magyarul is kiadni. És akkor még nem beszéltünk a franciákról, kínaiakról, németekről, oroszokról, és a sok ezer kisnyelven író szerzőről. Szerencsére sok nagyon erős kortárs magyar költő él és alkot, ha soha semmi mást nem olvasol, csak magyar irodalmat, úgy is gazdag és színes anyagból válogathatsz.
R: Nádasdy Ádám Dante és Shakespeare műveit fordítja újra, Térey János Paul Verlaine verseit. Neked van ilyen terved, hogy a már klasszikussá érett fordításokat felülírd, újrafordíts?
GA: Életemnek ebben a szakaszában inkább új költőket fedezek fel és fordítok magyarra, minthogy a régieket újrafordítsam. Sokkal jobban érdekel a kortárs költészet fordítása, mint a klasszikusé. Különben nem is egy olyan Heaney-verset fordítottam, amit előttem már többen átültettek magyarra, ilyen volt pédául a Büntetés című vers, ami vagy féltucat magyar fordításban létezik. Az újrafordítás viszont soha nem volt célom, csak néhány vers esetében alakult így. Nem lehet mindent.