Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÖREG KIRÁLY

Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek
2013. szept. 24.
A könyv címét ódivatúnak és szentimentálisnak éreztem, tartottam tőle, hogy a bővebb kifejtés is ezt a stílt követi. Szerencsére az idegenkedés hamar múlt, mert a szerző napi gyakorlatban szerzett tapasztalatai egyre meggyőzőbbé tették, hogy a meséken keresztül magunkat tanulmányozzuk. IBOS ÉVA ÍRÁSA.
Nem foglalkoztam meseelmélettel mindaddig, amíg pár éve rá nem találtam Boldizsár Ildikó könyveire. Mese és mítosz viszonya, a műmese és népmese közötti lényegi különbség, de főleg a mesék szimbolikus gazdagsága és mélysége az ő műveiből lett ismerős a számomra.
Amikor felfedeztem Bruno Bettelheim magyar nyelven – Kúnos László fordításában – harmadszor kiadott kötetét, kíváncsi lettem a művelt (egyetemen művészettörténetet is oktató), neves szerző meseelméleti megközelítésére, akiről akkor még nem tudtam, hogy mennyire bonyolult és ellentmondásos személyiség, hogy csak egyesek tartják kora legjelentősebb gyermekpszichológusának, mások viszont megkérdőjelezték a módszereit, s a hírnevének az sem tett jót, hogy életrajzi adatainak némelyike bizonyíthatatlan és zavaros. 
Az viszont biztos, hogy 1903-ban született Bécsben, 1939-ben Amerikába emigrált, majd 1944-től kereken harminc évig foglalkozott súlyosan lelki sérült gyerekekkel. E könyve már első megjelenésekor, 1976-ban nagy sikert aratott, hiszen rendkívül olvasmányosan és okosan tárja fel a mesék mélyrétegeit, s rajtuk keresztül a psziché viszontagságait. Bettelheim a lélektan mellett legalább akkora jelentőséget tulajdonított a nevelésnek, s bár olykor, az első olvasatra evidenciának tűnő kijelentései homlokráncolásra késztetik az olvasót, nem árt komolyan venni e fordulatokat, hisz rövid úton meggyőz az igazáról. 
Például már rögtön az elején, a 10. oldalon: „legfontosabb feladatomnak azt tekintettem, hogy értelmet adjak betegeim életének. Ez a munka tette számomra nyilvánvalóvá, hogy a gyermekeknek soha nem volna szükségük semmiféle különleges segítségre, ha úgy nevelnék őket, hogy értelmét lássák életüknek”.
Ebben a szülőknek volna a legnagyobb szerepe, ám rögtön ezután jön a kulturális közvetítés jelentősége, ami a gyerekek esetében legfőképp a nekik szóló irodalmat jelenti (illetve jelentette ekkortájt). Csakhogy ez az a terület, amelyben a szerző mélységesen csalatkozott, mert megítélése szerint a gyermek- és ifjúsági irodalom java nem szolgál hasznosítható tudással (vagyis a korosztály számára fontos tartalmak megértetésével), így egyszerűen nincs jelentőségük olvasóik számára. Ezért mélyült el a mesék, de főleg a népmesék világában egy ösztöndíj támogatásával.
Hiszen a népmesék nem múló igazsága épp abban rejlik, hogy évszázadok vagy még sokkal régebbi idők óta mondják – és nem felolvassák! – újra és újra őket, odafigyelve a közbeszólásokra és a kérdésekre, amelyek egy-egy élő, általában épp aktuális problémát közvetítenek, s a mesemondók e beszólásokat figyelembe véve toldották-kanyarintották a mese fonalát, újabb és újabb tapasztalatokat beléjük sűrítve. 
A népmesék (mindegy, milyen nyelven) felkészítenek a kényes élethelyzetekre, mert nem hallgatják el a nehézségeket, így az élet végességét sem. Nem egy mese kezdődik például azzal, hogy az öreg király a halálát érzi, s azért állítja fiait próbatételek elé, hogy a legalkalmasabb kerüljön a trónra, a szegény ember viszont semmit sem tud adni a gyermekeinek, ő meg ezért küldi szerencsét próbálni őket. Általában a leggyengébbnek látszó legkisebb lesz a győztes, s Bettelheim elemzéseiből az is kiderül, hogy azért, mert ő tudja legérzékenyebben kordában tartani az ösztön én-t, s a felettes én-t, ami egyben azt is jelenti, hogy a tudat nem különülhet el a tudattalantól. 
És persze, már Freudnál vagyunk, akinek a szelleme meglehetősen belengi a könyvet, az ödipális konfliktusnak külön fejezet is szentelődik amellett, hogy lépten-nyomon említődik, de ennek fontosságában Bettelheim praxisa és tetemes testközeli tapasztalatai okán nincs értelme kételkedni. Ahhoz viszont még hitelesítő, nagy nevekre sincs szükség, hogy a szülőkről való leválás szimbolikus pandanjaként felfogott Jancsi és Juliska elemzést árgus szemekkel faljuk, s bizonyítást nyerjen, hogy a mai harmincasok otthonmaradása (vagy visszatérése) nem old meg semmit, csupán kórosan elodázza a külvilággal való találkozás felelősségét.
Hogy Bettelheim Freud mellett tette le a voksát, míg Boldizsár Ildikó inkább Jungra hivatkozik, a civil, érdeklődő olvasó számára nem döntő különbség. A mese gyógyító erejével kapcsolatban viszont nagyon is egyetértenek: „a mese ott kezdődik, ahol a gyermek éppen tart a fejlődésben” – mondja Bettelheim, a különbség csupán annyi – s ez már lényegi -, hogy Boldizsár Ildikó ezt a felnőttekre is érti. Ezt nyilvánvalóan szerzőnk is tudja elméletileg, hiszen inti a szülőket, hogy ne maguknak válasszanak mesét!
Ami mindig jól végződik, kivéve Bettelheim életét. Akinek egyedül önmagát nem sikerült felszínen tartania, mivel – talán a deportálások emlékei és más jellegű családi traumák miatt – maga is sérült személyiség volt, s 1990-ben öngyilkos lett. Könyvének utolsó sorai azonban a mesék igazsága révén a béke és boldogság megtalálásának a lehetőségéről szólnak – ezt hagyta ránk, olvasóira.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek