„Sose köpd be a barátaidat, és mindig hallgass, mint a sír!” – nyomatékosítja a gengszterfénykorát élő Robert De Niro a maffialétrán sebtiben kapaszkodó Henry-nek a törvényszegő lét két főszabályát a Nagymenőkben. Öregkorára szeszélyesebb lett a maffiózó nagyöreg, nagyívben köp saját jótanácsára: a Manzoni család fejeként éppen egy francia kisvárosban lapul, ide suvasztotta az FBI a tanúvédelmi program keretében, mivel Giovanni (De Niro) vallomásával egy gengszterfőnököt is rács mögé jutatott. 

Ha ezt a beköpést és inkognitós lapulást gengszterfilm-történeti kontextusba ágyazzuk, egyértelművé válik: miután volt már pitiáner pszichopata, feltörekvő maffiafőnök s pengekemény középember, Robert most a gengszterkedés egy elsunnyogott területéről kívánja lerántani a leplet. Tanúvédelmisekről nem gyakran szól a fáma, a Nagymenőkben is csak a fináléra jutunk el oda, hiszen az egymás ellen valló maffiózókkal nem lehet építeni a macsó barátság és a família összetartozásának mítoszát. A renegát bűnözőknek marad tehát a vígjáték és a gengszterparódia terepe, ahol már Whoopi Goldberg (Apácashow) vagy Steve Martin (Kamutanú) is próbálkozott, ám a zárdába/békés kisvárosba dugott cserfes énekesnő/nagyszájú gengszter tenyérnyi szalvétán elférő, ripacskodó színjátszással előadott sztorija nem hagyott maradandó nyomokat a kollektív emlékezetben.

A Vérmesék sem fog, viszont gördülékenyen szórakoztat, ha megfelelően lőjük be az elvárásokat: a francia csodagyerekből biztos kezű iparossá devalválódott Luc Besson vígjátéka hozza a kötelezőt (értsd: a vicceket), sőt, mind a rendező elmúlt évtizednyi filmjét, mind De Niro 2000-es évekbeli komédiáit felülteljesíti. Főszereplőnk visszanyúl ugyanis a Csak egy kis pánik maffiózó-karikatúrájához, és összegyúrja azzal a házsártos öregapa-figurával, akit az Apádra ütök óta minden kaptafára vágott vígjátékában hoz. A színész vehemens vérmérsékletű, dühét ritkán kontrolláló Giovanniként direktebben beszél a magyar néplélekhez, mert ugyan keveset szól, de akkor rendre frappáns baszkikben fejezi ki magát – régi vágású fazonként nála ebben az egy szóban összegződik az emberi érzelmek teljes skálája. S az már De Nirót és magyar hangját, Reviczky Gábort dicséri, hogy a harminckilencedik baszki-poén is telibe kapja a nézők rekeszizmait, anélkül, hogy Jay és Néma Bob szintű káromkodás-tirádák szintjére űzné a humorizálást.

A viccek maradéka viszont tipikus gengszterhumor, vagyis a film a törvénnyel, renddel szembeszegülő családtagok kisiklásaiból fabrikálja a tréfákat. Mind az öntudatos, határozott feleség, Maggie, mind az apja nyomdokaiba lépő Warren és a fiúkkal nem kesztyűs kézzel, hanem teniszütővel elbánó Belle gyógyszere elgurul, ha a francia kisváros lakói valamiért szívóznak velük. Ennél nagyobb ívet kirajzoló történet nincs, a család lapul, közben ballonkabátos, karimakalapos gengszterek kajtatnak a nyomukban, a Vérmesék mégis ráérez a régi gengsztermozik ízére és hatásmechanizmusára. 

Az old school gengszterfilmeket azért szeretik a rajongóik, mert arra a pár órára a társadalom korlátaitól megszabadult, álmait és vágyait megvalósító emberrel azonosulhatnak. Ha mindezt a vígjáték öltönyébe bújtatjuk, akkor gengszterünk nem a luxusra vágyó maffiózó, hanem az egyszeri kisember vágyait fogja beteljesíteni. Át akar vágni a vízvezetékszerelő? Verd meg! Magasról, nagy ívben ejt a fejedre a bürokrácia? Verd meg az öltönyös fickót! Meg kell hagyni, Giovanniéknál kevesen vernek viccesebben embert az idei filmkínálatban (csak a Született gengszterek apói, Pacino, Walken és Arkin öklözhetnek a címért). A Vérmesék logikája csupán a már felemlegetett baszki-viccek kedvéért tér le erről az ösvényről, meg egy rövidre fogott, majdnem-katartikus jelenetért, mikor Giovannit – aki amerikai írónak hazudja magát francia szomszédjainak – meghívják egy filmklub-vetítésre, ahol a Rohanva jöttek helyett a Nagymenőkről kell beszélnie, az FBI-ügynököt adó Tommy Lee Jones pedig önreflektív poénokkal borzolja a kedélyeket.

A Vérmeséknek ez az egyetlen közel-zseniális pillanata, amit nem aknáz ki teljes mértékben, de legalább kézzelfogható közelségbe húzza a nagybetűs filmtörténetet. Persze De Niro megvert, savanyú pillantásaiban ott rejlik a method acting és a filmklasszikusok szekérderéknyi tapasztalata, s nagyrészt az ő cinikus, sztorizgató figurája visz életet a filmbe. Tommy Lee Jonesszal sajnos nem alakítanak olyan emlékezetes kettőst, mint Billy Crystallal a Csak egy kis pánikban, ehhez túlságosan szűkmarkúan mérte számukra a forgatókönyv a közös jeleneteket, de a nagy öregek – Michelle Pfeifferrel a feleség szerepében – könnyedén elcipelik a filmet a kötelező akciófináléig. 

Pfeiffer egy-egy gúnyos mosolyáért, Jones álmos tekintetéért, vagy De Niro slendrián beköpéseiért pedig azt is meg lehet bocsájtani Bessonéknak, hogy a női szereplőknek szinte semmilyen vagy csak giccstől elcsöppenő történetszálat írtak (a teniszütővel bemutatkozó Belle hősszerelme gyenge túlzás, ráadásul zsákutcába fut). A gimiben kisstílű üzleteket kötögető Warrennek se jut sokkal több lehetőség, csak a sulivígjáték fenségterületén somfordálhat, és bizony Giovanniék levadászásának pár fordulata is igencsak erőltetett. A film mégis könnyedén, vicceket szórva futja le a kötelező köröket, rafináltan apellál a De Niro keltette gengszternosztalgiára, és ezért simán felülteljesíti az utóbbi évek Besson- és De Niro-filmjei által padlóközelben tartott elvárásokat, miközben a B-film-középnél azért valamivel feljebb géppuskázza be a színvonalat.