Epizód egy vasgyűjtő életéből
2013.09.24.

Az Epizód egy vasgyűjtő életéből idei mérlege Berlinben: a legjobb rendezőnek és férfi főszereplőnek járó Ezüst medve-díj. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Nincs egyszerű helyzetben az, aki a bosnyák Danis Tanović alkotásáról (Epizód egy vasgyűjtő életéből) objektívan szeretne írni. A történetre minden jobb érzésű ember együttérzéssel és felháborodással reagál (különösen, ha azt is tudja, a film valós eseményeket dolgoz fel), ugyanakkor nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a Vasgyűjtőben lényegében minden „art klisé” és/vagy toposz (Kelet-Európa, szegénység, diszkrimináció, cigánysors, kiszolgáltatottság, megalázottság) együtt volt ahhoz, hogy a film tuti befutó legyen a szociálisan messze a legérzékenyebb Berlini Filmfesztiválon. 

Ez már az előző évben, 2012-ben is nyerő kombinációnak bizonyult, amikor Fliegauf Bence kapta az Ezüst medvét a Csak a szél című filmjéért – bármi kifogást is emeljünk hát a 2013-as díjazott ellen, magunknak állítunk csapdát: könnyen úgy festhet, nem értünk egyet az „üzenettel”, jóllehet arról van szó csupán, hogy a manipulációt ugyanúgy nem kedveljük a művészfilmek, ahogyan a hollywoodiak esetében sem. 

Mintha Tanović is érezné, hogy túl sok motívum adott ahhoz (plusz a zord tél), hogy egyértelműen a vasgyűjtő családjának oldalára álljunk a gaz és érzéketlen (szociális) rendszerrel szemben. Talán ezt is ellensúlyozandó meglehetősen távolságtartó formát választ az elbeszéléshez: a kilenc nap alatt szkript nélkül leforgatott filmben a szereplők önmagukat játsszák, a mozi utólag, időrendben rekonstruálja a 2011-es eseményeket – legalább annyira hívhatjuk tehát játék-, mint dokumentumfilmnek. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A nyitó képen Nazif (Nazif Mujic) vágja a fát hűvös halomba, gyűjti a vasat a napi betevőre, míg az asszony, Senada (Senada Alimanovic) mos, főz, takarít, a két leánygyerekkel foglalkozik. A család, mondhatni roppant kreatívan ellensúlyozza a szegénységet: ha az áramot kikapcsolják, az autó akkumulátorával át lehet hidalni a problémát, az erdő ad tűzifát, és kalácsért is csak az megy a boltba, aki nem tudja maga elkészíteni. Amikor azonban Senada egy fagyos téli napon elvetél, hozzáértő segítséget kell kérni, ennek a bajnak az orvoslásához már nem elég sem az önerő, sem a figyelmes szomszédság támogatása.

A pár kálváriája kezdetét veszi. Irány a városi kórház. Nincs biztosítás, nincs ellátás. Vissza a faluba. Pár nap múlva ugyanez a kör még egyszer. Hiába Nazif könyörgése, felajánlása a részletfizetésre, a kórházat nem érdekli, hogy Senada egy halott magzatot hord magában, és bármikor vérmérgezést kaphat. Végül ugyanaz a „kreativitás” menti meg az asszonyt, ami eddig is életben tartotta a családot – kijátsszák a rendszert, hogy a műtétet egy másik városban elvégezzék (jelzem, jó szándék ide vagy oda, ezzel a fordulattal a film szépen rá is erősít a sztereotípiákra). 

Jó pár évvel ezelőtt a Végszükség (2002) című amerikai film középpontjában is efféle probléma állt: a főszereplőnek (Denzel Washington) nem volt pénze fia életmentő műtétjére, a kórház ingyen nem vállalta az operációt. Az a mozi (bár maradandó alkotásnak nem nevezném) a különböző nézőpontok ábrázolásával megmutatta, hogy az apának a maga szempontjából ugyannyira igaza van, mint a kórház gazdasági igazgatójának, aki a nagy számokra, a többi betegre, az adófizetők pénzére hivatkozva utasítja el őt. Magyarán: a valóság összetett – Washington azért jó apa, mert minden követ megmozgat, hogy a fia életben maradjon, Anne Heche pedig azért rátermett gazdasági igazgató, mert nem hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják a döntésében. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Az Epizód egy vasgyűjtő életéből pont attól válik manipulatívvá, hogy az egész filmen egyetlen nézőpont, méghozzá a családé uralkodik, magyarán: a nézőnek esélye sincs a tisztánlátásra. Ha szorult belénk némi empátia, nem tudunk nem neheztelni a szociális rendszerre, a család mellé állni, sőt még a rasszizmus vádjával is simán élhetünk (jóllehet nekem egészen addig fel sem tűnt, hogy egy cigány família kálváriáját látom, amíg a családfő kétségbeesésében nem fordult egy roma alapítványhoz).

Azt gondolom, az egészségügy siralmas kelet-európai helyzetét, a szociális állam lassú haldoklását nem szerencsés ennyire leegyszerűsíteni, fekete-fehérnek ábrázolni és egyetlen társadalmi csoportra korlátozni. Kiváló ellenpélda erre a román Lazarescu úr halála (2005) című film: szemben a Vasgyűjtővel, ott sikerült a betegbiztosítással rendelkező alkoholista (és ezért rengeteg diszkriminációval szembesülő) értelmiségi főhős uralkodó nézőpontja és a modortalan orvosok ellenére is úgy elmesélni egy „hasonló” történetet, hogy közben a néző a probléma összetettségét is érzékelhette, és a kényszerpályán mozgó egészségügyi rendszerről is hiteles képet kapott.
Cím:  Epizód egy vasgyűjtő életéből,  Rendező:  Danis Tanovic,  Forgatókönyvíró:  Danis Tanovic,  Operatőr:  Erol Zubcevic,  Vágó:  Timur Makarevic,  Szereplők:  Nazif Mujic, Senada Alimonovic, Semsa Mujic, Sandra Mujic