Zsúr. Jelenet az előadásból. Forrás: holyagcirkusz.hu

A működésének tizedik évfordulóját nemrég megülő Hólyagcirkusz Társulat egy mindenestül elbaltázott társasági összejövetelt – „zsúrt” – jelenít meg a Merlin Színházban (Kamaraterem) tartott bemutatóján. Thomas Bernhard korai, „anti-Akárki” színműve, az Isten veled, Borisz! képezi alapját annak a sutácska „forgatókönyvnek”, mely szinte teljesen felesleges, a végén már szájbarágó mondóka (és éneklőke) lett (mert az embereket nem érdekli más, csak a zsúr meg a bál). Bernhard testileg nyomorék páriái helyett itt a lelki deformáció magányos és csoportos áldozatai („háziak” és „vendégek” – egy zárt világból valamennyien) vegetálnak kiismerhetetlenül bús, semmibe néző arccal. A padlóra terítve kis vörös porondszőnyeg várja, hogy karácsonyfaégő-villogással szegélyezett, bűverejét vesztett varázskörébe belépjen valaki (az estélyi ruhás Eszes Fruzsina – A Jólélek – mint parancsolgatni igyekvő alagsori delnő néha innen áriázik). A társulat vezetőjén, a messziségbe mélázó Szőke Szabolcson (Johanna) malacmaszk, a törékeny Kuncsner Mónikán szakállas Szőke Szabolcs-maszk. Elviselik, ami épp a kisiklott ünnepies alkalomkor megy végbe (a bőrszerkójának, fekete dresszének maradványaiban lappadtan feszítő Borisz – Csák Zsolt: Az Ünnepelt – se szó, se beszéd, meghal).

Szöveg híján, a Hólyagcirkusztól megszokott akusztiko-filozófiai gondolatáramok, a különleges instrumentumhasználat által is kiviláglana annyi: az alá-fölérendeltségi viszonylat mit sem érő pozícióiért az aktivitás és a passzivitás eszközeivel viaskodó emberpár (Eszes, Szőke) a néma, belső világába ájult tanú (Kuncsner) jelenlétében bohócnak sipkázott, nyűtten elegáns öltözékű emberhármast fogad. A hozott ajándékot félkekszenként elmajszoló Rácz Attila (Első intézeti nyomorék), a félős kisfiúnak maradt – rakoncátlanul el-elszálló piros gázos lufiját folyton a plafonról visszaszedegető – Nádasi László (Második intézeti nyomorék) és a műanyag szatyorral szerencsétlenkedő Szabó Domokos (Harmadik intézeti nyomorék) sokadik nekifutásra (nekibaktatásra) beletörődik, hogy a semmittevés mellett a semmit evés a zsúr fő attrakciója (ugyanis se kaja, se pia – kivéve a becsomagolt, átszalagozott kevéske ajándék sütit). Ki-ki mondogat ezt-azt – klasszikus, abszurddá darált bohóctréfák, hosszas zenebohóci produkciók közepette –, de az atomizált csoportozat egyik tagja sem tud kiveckelődni árvaságából, lelki csonkaságából. Kivéve Boriszt, aki egy hatalmas dob mögött (ő kapta ajándékba?), eltakarva, arctalanul és szinte titkon távozik az örök bánatmezőkre. (Ő a mi emberünk, küldöttünk, anti-Akárki részünk, hiszen érkezésekor minden szereplőtársával és egy nézővel is kezet fogott nagy komolyan.)

Nem csupán a tér átmeneti elsötétítésekor félálomi, viziószerű a Zsúr, hanem a látványosan beállítgatott, meggyújtogatott élesebb, villogóbb fényekben is. Emlékeztethetne egy Pilinszky-darabra. Félelmetessé, bölcseleti mélységűvé, érzékien sodróvá azonban nem válik a lassított karnevál, a tárgyakkal és zeneszerszámokkal való piszmogás, az üresség tora. A zenei betétek az érdekességtől, hatásosságtól az unalom irányába tartanak. Az oka-, tárgya- és története-vesztett (a nyomorékság fiziológiájáról, a szituáció közelebbi ismertetéséről, a szereplők bernhardi kilétének körvonalazásáról lemondó) ábrázolás megrendítés nélküli ironikus rezignációba, lesmirglizett líraiságba torkollik. Rokonszenvet vált ki a Hólyagcirkusz elkötelezett, rögeszmésen egy-ügyű laboratóriumi kísérlete iránt, ám a milliméterre megszerkesztett zenei struktúra és az intellektuálisan aláaknázott cirkuszi hagyomány teátrumi egyvelege nem győz meg arról, hogy komoly tartalékok rejtőznének a közös akaratú (Szőke által irányított) törekvésben és a kollektív előadás-alkotás e modelljében.

A színészek meghajolnak, a gyér taps szeretetet üzen, a galamb (a lélek) forgolódik, eszeget tovább.

V.ö.: Sebők Bori: Lábatlankodók
Miklós Melánia: Ünneplét
Kudella Magdolna: Nyomorúságos ünnep
Zappe László: Az ünnep halott