Irodalomtudósaink közül Kenyeres Zoltán a legilletékesebb Weöresről átfogóan szólni. S nem egyszerűen azért, mert kisgyermek korában, ötévesen verset kapott ajándékba a költőtől. (Ez lett a Magyar etüdök ciklus 20 jelű darabja). „Nyisd ki Zoli a szemed, / jól nézd meg e levelet: / nem látsz benne egyebet, / három kövér verebet…” – olvassuk. A „…nem kell neked patika / Isten áldjon Zolika” befejezésű húszsoros dalocska évtizedek óta kíséri a ma Széchenyi-díjas tudósként, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara professor emeritusaként ismert irodalomtörténészt. 

Amikor idén tavasszal Szombathelyen a költő szobránál tisztelgett A tizenkét legszebb magyar vers projekt Weöres-konferenciájának (Valse triste) szakembergárdája, mosolygós-tartalmas ünnepi beszédét Kenyeres joggal fejezhette be úgy, a bronzpadon ülő törékeny bronzalakhoz fordulva: „Szeretünk, Sándor!” Hiszen Weöres is szerette őt, a megbecsült irodalmárszülők gyermekét – s ki ne szeretné Weörest? Még azok is szeretettel emlékeznek rá, akik megtapasztalták kópés, fullánkos nyelvének kis csípéseit, nem mindennapi életritmusának különcségeit. (Szégyenletes új fejlemény viszont, hogy Weöres másik, csöngei szobrát azóta ellopták, tönkretették.)

Mint új Weöres-pályaképünk jelzi, a könyv „a szerző Tündérsíp (Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1983) című kötetének felhasználásával készült”. Ennek nagyrészt örvendenünk kell, másrészt kissé bánjuk. 

Örvendünk, hiszen a sokak szerint leszálló ágba került monográfia-műfaj becsületét a közelmúltban többek között Kenyeres Weöres-könyve mentette, újította meg. A Tündérsíp vibráló intellektualitású, érzékenyen elemző, remek és stílusos kalauz volt és maradt. Struktúrája a jelen keretek között – az áttekinthetőbb, egyszerűbb tartalomjegyzéknek, a kibővített bibliográfiába futó még egzaktabb jegyzetelésnek is köszönhetően – letisztultabbá vált. Teljességgel érthető, hogy Kenyeres (többször kitér erre – ha kell, önkritikával) megőrizte mindazon vívmányokat, amelyeket nagyszabású dolgozata már 1983-ban felmutatott.

Bánkódunk viszont, hogy az új Pillantás a Psychére fejezet minden kvalitása ellenére e versregény csupán függelékszerűen illeszkedik az életműhöz. Kenyeres joggal nyomatékosítja ismételten (miközben árnyalódó Psyché-képéről is biztosítja az érdeklődőt): „…bármilyen mestermutatvány is megteremteni utólag egy másfél évszázaddal korábban »létezhetett-volna« élet- és stílusvilágot [Lónyay Erzsébet Mária Psychéét, azaz a kitalált költőnő címszereplőét – T. T.], mégsem ez a pálya esztétikai értékcsúcsa, hanem a Tűzkút és a Merülő Saturnus”. Nem lenne-e mégis szerencsésebb a három címet egymás mellett látni – ezzel jelezve, hogy a modern magyar líra (sőt nem is csak a lírai műnem) alakulástörténetében milyen nagy szerepe van ennek az 1972-es kötetfantáziának? 

Részben az És azután… fejezet nagyvonalú áttekintése is meggátolja az újabb Weöres-szakirodalommal folytatható érdemi eszmecserét, amelyre a pásztázó anyagkövetés kevéssé nyújt lehetőséget. Esetleg nem is nyújt. Margócsy István például 2010-ben tette szóvá: szerinte a Negyedik szimfónia kiemelt figyelmet érdemelne, ám Kenyeres Tündérsípjában sem kapta meg. Természetesen az új Weöres Sándor-monográfia írója nem reflektálhat minden frissebb észrevételre, de ezt talán kár volt figyelmen kívül hagynia. Weöres dramaturgiájáról is jobb a véleményünk, mint a szerzőnek: az újabb magyar dráma történetében (színházi inspirációi révén is) előkelőbb hely illetné meg az Octopus és más színművek íróját.

Melyek – túllépve immár a vitapontokon – Kenyeres Zoltán munkájának legjelentékenyebb erényei? Elsősorban a bölcseleti – etikai – esztétikai beágyazás hármasságának egyensúlya. A vizsgálódás mindig a Weöres-vers felől indul és feléje tart, nagyvonalú elemzői apparátust mozgósítva, ám ezek az útszakaszok elegendőek arra, hogy Kenyeres kivételes filozófiai, eszmetörténeti, líraelméleti ismereteiről és az irodalmi alkotással összefüggésbe hozható erkölcsi nézeteiről is tudósítsa az olvasót. Nem hiába viselte két korábbi kötete az Irodalom, történet, írás, illetve az Etika és esztétizmus címet. A felvillantott orientáló összefüggésekkel a „gondolkodó irodalom” elkötelezettje szakmai ars poeticaként vallotta és vallja, hogy az irodalom nem önmagába határolt művészeti mező, hanem – elsősorban nyelvi megformáltságával tanúsított szuverenitása mellett – a szellemi és morális lét más területeivel is érintkezik.

Szakember és laikus is nagy haszonnal, egyben gyönyörködve követheti Kenyeres világos okfejtésű kerülőit (a Nyugat harmadik nemzedékének berkeiben tett, a mesterekre kiváltképp ügyelő kalandozást, a hosszúének-kérdéskör mérlegeléseit, a Szonettek fejezet általánosabb magyar „szonettológiáját” stb.). Nem egy olyan helye idézhető a könyvnek, ahol a komplex közelítésmód összegző érvényű megállapításokat terem. Így A derű megteremtett harmóniája fejezetben, a finom pszichológiai tapadású Az animus-anima motívum alfejezetben: Weöres „a magasság értékeit kutatja és terjeszti. Költészetének lombikjában mesterségesen megteremti az alapvetőség közeledését a magasság hierarchiájához: ez a valóság romantikus átpoétizálásának értékszerkezeti tartalma. Ennek előfeltétele, hogy eloldja a költészetet a hétköznapi valóság szintjétől, és átemeli egy másik közegbe”. Weöres szóművészetéről – például a szürrealista automatikus írásról, a térszerkezeti versekről és nyelvrácsokról, a ritmikai ellenpontozásról és a játékvers kategóriájáról – ugyancsak originális megállapításokat találhatunk a sokféle vértezettsége között az ezúttal különösen gyümölcsöző zenei jártasságot is magáénak tudó Kenyeres jóvoltából.

Egy mégoly kitűnő monográfia megjelenésének öröme és a Weöres Sándor zsenijére történő aktív emlékezés ünnepi éve sem engedheti meg a túlzottan nagy szavak használatát. Ám amikor Kenyeres Zoltán az Octopust „shakespeare-i hosszúságú darab”-nak nevezi (elismerően, egyben némi éllel), s felötlik, hogy A kétfejű fenevad szintén shakespeare-i karakterű dráma, noha az abszurd felé táncoltatva, akkor az is eszünkbe jut – ne jelentsen ez többet az egyszerű, beszédes monogram-ténynél –: William Shakespeare-nek és Weöres Sándornak azonos a névjele. W. S.