Eli Cortiñas: Félmeztelenül / Mélycsarnok
2013.10.03.

Félmeztelenül, kiszolgáltatva, túl a társadalmilag normálisként elfogadott létezés határain előbukkannak a női lét rejtett fájdalmai. Eli Cortiñas filmmontázsai ebbe a mélységbe próbálnak kalauzolni minket, ahol ugyan nem tudjuk meg, mi rejtőzik, de az biztos, hogy valami nagyon mély és nagyon drámai. FÜRTH ESZTER KRITIKÁJA.

Eli Cortiñas kiállítása mély nyomot akar hagyni az emberben. Persze, melyik kiállítás nem szeretne tartós élményeket adni, ám Eli Cortiñas ezért gőzerővel küzd. A Mélycsarnok vaksötétségbe burkolózó termeiben hetvenes évekbeli filmdrámák részletei peregnek az eredetinél is drámaibb hangulatban. Az egymástól független filmmontázsok klasszikusoktól idéznek, és egymással párbeszédbe lépve mesélnek kapcsolatokról és a női lélek rejtelmeiről. 

FIN, 2011, single channel video, 4'/ loop, video still
FIN, 2011, single channel video, 4'/ loop, video still
Cortiñas igyekszik a lélekbúvárkodást a lehető legmélyebb szinten űzni, valamint a nézőt is magával rántani a feketén tátongó bugyrokba. Az így felhasznált filmek teátrális jelenetei még teátrálisabbá válnak, a néző pedig érzi, hogy itt valami nagyon mély és művészi van születőben. Keresni kezdi hát a nagybetűs mondanivalót, ami valahol ott rejtőzik a sóhajtva libbenő szőke frizurák rengetegében. Igyekszünk felfejteni a montázsok titkát, ám a hihetetlen túlkódoltság már-már eltántorít attól, hogy részt vegyünk ebben az intellektuális barkochbában. 

A Mélycsarnok minden tekintetben underground termei Cortiñas kiállítására sötét, barlangszerű terekké alakultak. A fényt kizárólag a falakra vetített filmek biztosítják, így tapogatózva, bizonytalanul érkezik a látogató a kiállítótérbe. A korlátozott látási viszonyok egyrészt kiszolgáltatottá, sebezhetővé tesznek, másrészt arra késztetnek, hogy kizárólag a videókra figyeljünk. A moziszerű környezet egyben a kontextus kizárását is segíti, így a múzeumi környezetet feledve merülhetünk el az idézetek hálójában. 

Cortiñas klasszikusoktól idéz, Buñuel, Truffaut és Cassavetes filmjeinek képkockáit dolgozza össze új tárgyakká. A szokatlanul összeválogatott jelenetek sokak számára ismerősek lehetnek, de még ha nem is ugrik be elsőre, honnan idéz Cortiñas, akkor is érezzük a hetvenes évek klasszikusainak szellemét, no meg a montázsok intertextuális jellegét. Az idézetek híres forrásai leginkább arra szolgálnak, hogy egyértelműen mutassák a darabok idézetjellegét, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, hogy készen talált darabok újraszerkesztéséről van szó. Így az idézés gesztusa akkor is egyértelmű, ha esetleg valaki nem ismeri a forrásokat, hiszen a stílus és a filmes eszköztár egyértelműen megmutatja a kort és a stílust.

Confessions with an open curtain, 2011, single channel video, 5'30''/ loop, colour, video still
Confessions with an open curtain, 2011, single channel video, 5'30''/ loop, colour, video still
Az első teremben Cortiñas rögtön a FIN felirattal fogadja a látogatót. A videón az alakok olyan lassan haladnak a végtelen távolba, hogy a kép szinte fotószerű, statikus. A ’vége’ felirat a kiállításnak csak a kezdete, innen merülhetünk el még mélyebbre, a lélek olyan részeire, amelyek tényleg akkor kerülnek a felszínre, amikor már eljött a vég. A második képsoron Buñuel hősei gyalogolnak eltökélten egy másik végzet felé, nem tudjuk, honnan, nem tudjuk, hova, de az biztos, hogy valami nagyon mély és nagyon drámai jövő felé.

Ez az eltökélt végzetbe és azon túl is tartó menetelés meghatározza Cortiñas egész kiállítását. Ugyan nem tudjuk, miért, honnan, hova és kik, de valakik valamiért itt nagyon elérik a lelkük határait és a mélybe zuhannak. A Vallomások elhúzott függöny előtt című videón jól fésült aranyló hajkoronák vallanak női létük sejtelmes árnyékairól. A nők sosem fordulnak meg, arcot, színészt nem tudunk a figurákhoz kapcsolni. A vallomások általános érvényű igazságokká, a női létet mint olyat sújtó terhekké válnak. Közben színházi függönyök nyílnak és záródnak, hangsúlyozva, hogy a társadalom előtti csillogás és a szőke frizura valójában csak színjáték, alatta szenvedés, régóta cipelt terhek bújnak meg. Persze arról, hogy mik ezek a terhek nem tudunk meg semmit, így a sírós hangú vallomás üres marad. Mintha Cortiñas maga sem tudta volna, mi is az a szörnyű, hosszú éveken át titkolt dolog, ami egyszer végül egy drámai pillanatban előbukik.

Az első két terem filmjeit nézve már alig várjuk, hogy elérkezzünk a harmadik helyiségbe, ahonnan időnként női sikolyok, kiáltások, tompa koppanások és baljóslatú telefoncsöngés szűrődnek át. Sejthető, hogy itt fogjuk elérni a legmélyebb pontot, a tökéletes mélybe zuhanást. Az utolsó videó az Anya telefonhívásra címet viseli, és John Cassavetes filmjeiből ragad ki pillanatokat. Az új történetté összeálló filmdarabkákon Cassavetes felesége és filmjeinek kedvelt színésznője, Gena Rowlands éri el a végső összeomlás határát. 

Dial M for Mother, 2008, two channel video, 8'/ loop, colour, installation view Monitoring Kunstverein Kassel, Kassel, Germany. A képek forrása: Műcsarnok
Dial M for Mother, 2008, two channel video, 8'/ loop, colour, installation view Monitoring Kunstverein Kassel, Kassel, Germany. A képek forrása: Műcsarnok
Ami eddig céltalan búsongás volt, itt kezd végre értelmet nyerni, amiben már a cím is segítségünkre van. A Hitchcockra utaló cím már önmagában feszültséget kelt, hiszen a Dial M for Murder, vagyis Gyilkosság telefonhívásra helyett ezúttal az anya (Dial M for Mother) lesz a szorongást keltő csörgés témája. A kettéosztott vásznon Gena Rowlands saját magával éli meg az anya-lánya viszonyt. A filmekből kivett pillanatok duplikálva, ám időben eltolva jelennek meg egymás mellett, egymással szemben. A főhősnő egyszerre lesz önmaga anyja és lánya, egyszerre imádja, ostorozza, bünteti és gyűlöli magát. Az idézett dialógusok is mind a szeretve gyűlölés köré szerveződnek, az anya által megsebzett gyerekről, illetve a feszült viszony továbbörökítéséről szólnak. Rowlands saját magára hagyományozza saját nevelési hibáit, ő lesz az előző és a következő generáció is, ahol semmi sem változik. A fenyegető viselkedés, az önostorozás, vagy az önmagával szembeforduló színésznő vallomása itt nem ok nélküli dühöngés, hanem az anya-lány viszony ellentmondásainak szélsőséges megfogalmazása.

Cortiñas filmmontázsai a lélek legmélyebb bugyraiba igyekeznek rántani minket, szinte követelik a kiszolgáltatott lelki félmeztelenséget. Ez az erőszakos igény azonban leginkább intellektuális birkózásba csap át, amikor is a súlyos mélység leginkább üresen tátongó, drámai siránkozásban próbál megvalósulni. Egyedül az utolsó, anya-lány problémát feldolgozó videó képes valamiféle irányt mutatni az értelmezésnek, ám addigra félő, hogy belefáradunk a parttalan, intellektuális melodrámába.
A kiállítás megtekinthető 2013. november 17-ig.
Szerző: Fürth Eszter