A Magyarország=anyád legjobban megírt része alighanem a fülszöveg. A tömör összefoglalás átgondolt, szellemes és eseménydús kötet képét vetíti előre, miközben az olvasó azzal szembesül: ebben a regényben semmi sem az, aminek látszik. A sci-fi-szál sejtelmes helyett eleve homályos benyomást kelt, de ezt is csak addig, ameddig az izgalmak elmaradtával nem válik halálosan unalmassá, a politikai szatíra túlságosan elvont és banális ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, ráadásul a legkevésbé sem szórakoztató, a beígért kamaradráma pedig az érdektelen szereplők és a sekélyes párbeszédek miatt nemes egyszerűséggel elmarad, ám ami ennél is fontosabb: a kudarc oka egyértelműen a narráció, az elbeszélő folyamatos jelenléte és szűnni nem akaró reflexiói.
Az értelmi szerző, Barta András ugyanis elhatározta, hogy az ő mindentudó elbeszélője nemcsak útba igazítja az el-, azaz a Magyarország=anyád lapjaira tévedt olvasót, hanem a szó szoros értelmében végigvezeti az elbeszélés ösvényén. Ez azt jelenti, hogy a narrátor minden új helyszín előtt – nemcsak a fejezetek elején, de ott kivétel nélkül – akkurátusan az olvasó tudtára adja, hogy miként közelítse meg az ellenállók Gellért-hegy gyomrában található központját, az albertfalvai középiskolát vagy éppen a főhős Naphegy utcai lakását. Ehhez az olvasónak egyrészt fára kell másznia, földalatti járatokba kell bebújnia, sziklaszirtről kell a mélybe vetnie magát vagy – mi sem természetesebb – tágítania kell a téridőkontinuumon, hogy a sokadik dimenzióba léphessen, ami a szó átvitt értelmében fárasztó csak igazán. Másrészt az elbeszélő nem rest ilyenkor türelemre inteni, biztatni vagy éppen baszogatni az olvasót, mintha csak a szerző és a narrátor viszonyának szkizoid jellegét próbálná kiemelni: amit Barta András előbbiként még nyugodt szívvel leírt, azért utóbbiként már mentegetőzni kénytelen. Persze akad erre példa bőséggel a regényben másutt is, hiszen a történet legfeljebb azért halad, mert önmagát vonszolja, azonban „[n]yugodjunk meg: az elbeszélés ösvénye lassan, de biztosan el fog vezetni minket abba a múltba, ahol kérdéseinkre megnyugtató magyarázatot kaphatunk. Addig is legyen elég annyi, hogy […]” (111.) De nem elég. Mert az ominózus ösvény sehová sem fog elvezetni.
A Magyarország=anyád ugyan számtalan valós és fiktív történelmi személyt vonultat fel, de az olvasónak csak a regény végéhez közeledve kezd el derengeni: a nonstopvezér, a topmenedzser-főispán, a prostituáltvezér, a purifikációs egyház főállattenyésztője titulusokon, Teiresziász, Biberach szerepeltetésén vagy Goethe, Teller Ede feltámasztásán nincs mit megérteni, hiszen a bántóan elnagyolt tartalom legfeljebb az általánosítás szintjén értelmezhető, miközben a humorosnak szánt forma többnyire jópofáskodásba csap át. Ez nem szatíra, hanem maszatolás. A szerző kivételt egyetlen esetben tesz, Orbolínót ugyanis Orbán Viktorral felelteti meg, aminél már csak az elbeszélő magyarázkodása kínosabb: a szerkesztőségi titkár nem azonos a hajdani népvezérrel, csupán az ő fejébe töltötték a néhai miniszterelnök agykártyáját.
Mindezek fényében már nincs is semmi meglepő abban, hogy a főszereplőt XA20 WH-nak hívják. Habár a későbbiek során kiderül, hogy az XA az Axelcius név fordított rövidítése, a WH az angol kérdőszavakra utal, a 20 pedig csak egy kódszám, de ezért az információért bizony túl kell jutni az első száz oldalon. Félreértés ne essék, elidegenítő gesztusként egy irodalmi alakot nyugodtan hívhatnak XÁ-nak, csakhogy az elbeszélő ennek épp az ellenkezőjét, a főhőssel történő azonosulást sürgeti. Ez eleinte még kimerül annyiban, hogy testközelből figyelhetjük az eseményeket, ám később azzal, hogy bemutatkozunk XÁ-nak, tulajdonképpen a regény szereplőjévé lépünk elő, egészen addig, ameddig a narrátor ki nem böki végre, hogy mi magunk vagyunk XA20 WH. „De az semmi! Mert én, az elbeszélő nemcsak azt mondom, ez itt, az XA20 WH kódnévvel jelzett sors = a saját sorsunk, hanem azt is, hogy mindig is a saját sorsunk volt, és még csak most jön a java.” (553.) Nagy titkot nem árulok el azzal, ha én, a jelen sorok írója viszont azt mondom, nem jön.
Mert ha valami rejtélyes oknál fogva mégiscsak sikerülne belefeledkezni a regénybe, Barta András, az értelmi szerző mindent elkövet annak érdekében, hogy kizökkentse az olvasót. A szókapcsolatokat az egymás után következő, azonos elő- vagy utótagú összetett szavak rövidítésének mintájára gondolatjellel, de a szótőre és a toldalékokra való bárminemű tekintet nélkül, önkényesen csonkítja meg (pl. „apj- és nagyapjától”, „tudat- és talanjának” „pszichiáterek és -ológusok”), az állandósult kifejezéseket bárgyú módon vegyíti össze és ferdíti el (pl. „lenyom minket, mint vak a bogarat”), a történetszövést anekdotákkal akasztja meg, a magyar irodalom kanonikus alakjaira, Vörösmartyra, Petőfire, Aranyra, Adyra, Radnótira, József Attilára stb. pedig elkoptatott sorokkal és nem kevés iróniával tesz triviális utalásokat (pl. „égünk, mint a napmelegtől a kopár szik sarja”, illetve „Ég a napmelegtől a kopár sík szarja”) – végtére is a „művészettel azt csinálunk, amit csak tudunk és akarunk, nem úgy, mint a valósággal, ami lépten-nyomon szembeszáll.” (114.) Ez a fránya valóság bizony már csak ilyen. Értelmi szerzőnk, Barta András nem győzi elégszer és -gé hangsúlyozni, hogy az elbeszélés világában „én vagyok a király” (447.), s ha másképp nem is, így legalább a regény kontextusában is értelmet nyernek a szövegbe ágyazott Arany-ballada vádló sorai: „Vérszagra gyűl az éji vad: / Te tetted ezt, király!” (459.)
Igen, „ez már a befogadhatatlanságig túl sok, és belefárad az ember” (536.), de a tettes, Barta András tökéletesen tisztában van vele, hogy mit követett el: „ez a történet darabjaira hull szét, amint egy szót is érteni próbálunk belőle. De közben véres és komoly valóság vesz bennünket körül, amely ellen cselekednünk kell.” (385.) Csak éppen nem így, a Magyarország = anyád megírásával. Barta András, az értelmiségi szerző persze joggal kéri számon a pesszimizmust, a depressziót, a pártosságot, a széthúzást, a korrupciót, az önostorozást és a sírva vigadást, az elégedettlenség ellenére a tenni nem akarást és a kislábujjkörömig átélt nemzeti páthoszt a nemzethalál-vízióval karöltve, de hiába, ha mindeközben a könyv éppen annyira elfuserált, mint az ország, amit pellengérre állít. A számtalan oda nem illő kifejezés, az összefüggéstelen, zavaros narráció, a jó néhány kusza, elvarratlan történetszál, a szétbarmolt szerkezet és minden kidolgozatlan vagy éppen túlságosan is kimunkált, erőltetett részlet elsősorban arra hivatott, hogy éreztesse a magyar néplélek és a hazai közélet eredendő frusztrációját.
Érdemes tehát leszögezni, hogy a Magyarország = anyád nem rosszul sikerült, hanem szánt szándékkal rosszul megírt regény, s mint ilyen, egyedülálló vállalkozás. Csak éppen olvashatatlan. Mert „ebben a regényben nem az ember tölti el az időt, hanem az idő tölti el az embert. És akinek érzéke van hozzá, az ráfekszik erre a szabályra, mint az úszó a hullámra, és viteti magát, nem kapálózik ellene, mert különben olyan lesz, mint a fuldokló az örvény ellen.” (403-404.) Márpedig Barta András gondolatfolyamának életveszélyes a sodrása.