Hogy hatalmas comeback volt-e a szeptember 14-i Emil.RuleZ!-koncert a Budapest Parkban, azt döntsék el a zenekar tagjai. Hajós Andrásék fellépésének egyik apropóját bizonnyal tavaly karácsonyi lemezük, a Gyere át! megjelenése szolgáltatta.

Az Emil.RuleZ! hobbizenekar, hangsúlyozzák gyakran a tagok, nem érdeklik őket az elvárások, azt csinálják és akkor, amit és amikor nekik tetszik. A zenébe belefér a paródia, a giccs, a szövegbe a malacság és az erotika. A kritikus szemmel érkezőnek épp ezért fontos azt figyelni, mikor kell komolyan venni őket és mikor csak legyinteni, illetve mikor kell megbánni azt a legyintést és újra elgondolkozni.

A Nagyfenekű nők napjával indítottak, amiből szerencsére most kimaradt az eredeti felvételen hallható idegesítő pöszeség, a derűről inkább egy nyolcvanas évekbeli tévétorna női hátsói gondoskodtak. A Táplálom már az új albumról való, szövege a megszokott humoros-szarkasztikus módon bíráló, a zene viszont különösen simulékony. Az egyébként kerek egésznek ható dalt még egy megjegyzésre érdemes animációs klip is gazdagította.

Az új album címadó dalának legfőbb értéke talán tényleg csak a címe. A zeneileg és szövegében egyaránt elég gyenge és sablonos, leginkább röpke improvizációnak ható szerzeményt a Mélabú követte, amelyben végre valóban játszani kezdett a zenekar. Eddig lehetetlen volt nem észrevenni Hajós feszült arcát, a közönséget és a háttérmunkásokat figyelő tekintetét. Ez a míves dal azonban végre megteremtette az alkalmat, hogy az énekes is elmerüljön a zenében, Fekete-Kovács Kornél pedig rögtön játszott egyet azon trombitaszólók közül, melyeket még a koncert után a kollégium zuhanyzójában tusolva is felidézhettünk magunknak.

És hogy nyilvánvaló legyen, hogy az Emil.RuleZ! egy jó másfél évtizednyi múltra tekint vissza, két együtténeklős szám következett: a Térerő és a Zazie az ágyban. Az utóbbiról Hajós el is mondta, hogy minden Zazie-val kezdődött el, és ezt nem is bánják, még ha azóta „ezerhétszázharminchatszor is kellett játszani a dalt mindenféle koncerteken”.

Gereben Zita az M323 című dalban mutatta meg, hogy tud jól is énekelni, hiszen Hajós meghitten szerelmes, saját bevallása szerint kedvenc szerzeményét kellően szép, domborodó ívvel adta elő, míg a zenekar legtöbb tagja a színpad mellett várakozott. A hangoskodó fiatalokkal egyébként, akik még visszakövetelték volna Zitát, Hajós kezdettől fogva szívesen beszélgetett. Ahogy a Heti Hetesben, itt is előszeretettel ironizált a közönség rajongásával az antisztár szerepét oly gyakran magára öltő zenész („Ha így csinálok – pózolt magasba tartott kézzel –, akkor mindent be tudok nektek adni?”).

Ezután Hegyi György énekelte, illetve mondta el a Rovar vagy című dalt, amely a bogaras professzor imidzsét viselő basszusgitárostól – a kafkai szemléletmódú és a slam poetry jegyeit magán viselő szöveg ellenére – mégis humoros kudarcnak hatott. Humoros, de nem kudarcos dal volt viszont a Csúszda, amely után Hajós felidézte a zenekar elmúlt évezredeit, azokat az időket, amikor még bakelitlemezről próbálták kazettára másolni kedvenceiket („igen, ilyen öreg a bácsi”), majd tekintélyes mennyiségű öniróniával hozzátette, hogy „lényeg, hogy mi még mindig itt vagyunk, és ötszáz embernek játszunk”.

A Hisztis, a rabolónő kényelmességért teljes mértékben kárpótolt az új album véleményem szerint legjobb száma, a Kopogtatok. A lemezen kifinomult akusztikus színekkel súlyozott dal most a közönség tapskíséretével szólalt meg. „Eléneklünk egy dalt, ami nekünk fontos” – jelezte a frontember, hogy ezt a számot most jobb lesz komolyan venni. Hegyi György szövege szerencsésen ötvözi a dalszöveg könnyedségét a szépirodalmibb kifejezésmóddal, a megértést segítő toposzok ellenére nem szájbarágós, megmarad kellemes homályában.

A Csak a piknik bájos matinéhangulata már túl édes volt, meg Hajós is elfelejtette itt-ott a szöveget. A Kerti parti alaposan felpörgetve hangzott fel, Hajós rögtön be is mutatott rá egy Elvis-paródiát. Nekem pedig azonnal eszembe jutott a Magánszám című műsorának egyik adása, amikor a zenész arra tanította a közönséget – természetesen bolondozva –, hogy hogyan kell a rock’n’rollra idiótán mozogni… Mondtam már, hogy az Emil.RuleZ!-t nem kell annyira komolyan venni.

A Hello Tourist természetesen nem maradhat ki egy Rulez-koncertről, bár nekem éppenséggel nem hiányzott volna. A jelek szerint Hajós sem foglalkozott már sokat az unásig ismételt számmal, nem is titkolta, hogy nincs tisztában a szerkezetével. Ráadásként egy improvizációt hallhattunk Rádió címmel, amely a zenekar korábbi sérelmeiről is szól: „a barátaimmal írtunk egy dalt, és elküldtük a rádióba, aki bekaphatja azóta…” Ilyen marhasággal azonban mégsem lehet elbúcsúzni, főleg mert Hajós néha fülsértően hamis volt, így meghallgattuk még az Ebola Colát is. A zenekar pedig hazament. „Másfél óra” – összegezte Hajós András, mint gyári munkás a ledolgozott óráit. Állítólag nem szereti a fesztiválokat. És nem is érdekli, ha ez néha meglátszik rajta. (De akkor miért mondta az elején, hogy imád minket?)

Az Emil.RuleZ! nem popzenei jelenség, de közelebb visz a showbizniszhez, mint egy popkoncert. Nem hazudik magának, nem pózol, nem tetszeleg a nagyszínpad fényeiben. Hogy a zenekar folyamatos bukások története lenne, ahogy egyszer Hajós mondta, nem hiszem. Ha jobban meggondolom, a bohóc számára a műesés után kitörő nevetés – siker.