Beszélgetés László Zsolttal / Színikritikusok Díja 2013
2013.09.16.

A Színházi Kritikusok Céhe az Angyalok Amerikában című előadásban nyújtott alakításáért a legjobb férfi mellékszereplő díjára jelölte a Nemzeti Színházból most Székesfehérvárra szerződött László Zsoltot. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

László Zsolt Az ember tragédiájában
László Zsolt Az ember tragédiájában
Revizor: Pályád során rengeteg főszerepet játszottál el, a Macbethet, Oidipust, Homburg hercegét, Tartuffe-öt, Bánk bánt. „Mellékszereplőként” kaptad a jelölést. Egy főszerepnél több lehetőség, idő, eszköz van a karakter felépítésére, megmutatására. Nagyobb és nehezebb munka kisebb szerepben csillogni?

László Zsolt: Csodálkoztam, hogy mellékszereplőként jelöltek az Angyalok Amerikában szerepemért. Belülről úgy éltük meg, hogy nyolc egyenrangú szerepe van az előadásnak. Nem tudom, mitől válik el a főszerep a mellékszereptől.

R: A legtöbb darabban egyértelmű ez.

LZs: Az Angyalok Amerikában kivétel. A szereplők többsége több kis karaktert is alakított az előadásban. A nézők többsége úgy érzékelte, nem csak nyolcan, jóval többen játszottunk az előadásban.

R: Talán a nagyon színes szereplehetőségek is indokolták, hogy Alföldi Róbert akarta az előadást. De nem tudom, van-e akkora ereje még a műnek, szól-e úgy, mint amikor azt a nyolcvanas évek Amerikájában mutatták be.

LZs: Nem tudom, miért ezt a darabot választotta Alföldi. Azt sem tudom, hogy a bemutatásakor milyen volt a fogadtatása, de a mi előadásunk szólt. Sok olyan átfedés volt, ami a mai Magyarországon aktuálissá tette. A szörnyű betegség, az AIDS, csak egy vonulata a műnek, de emellett annyi minden másról beszél: politikáról, emberi viszonyokról, amit mindig a kisebbségek szűrőjén keresztül láttat a szerző. Véleményt formál arról a világról, amelyben élünk. Talán ez a legfontosabb üzenete. De ez az előadás már nincs. Úgy érzem magam, mint amikor vidéken az utolsó bérleti előadás is lement, és pontot teszünk a mondat végére.

Molnár Piroska, László Zsolt és Varga Mária A Senákban.
Molnár Piroska, László Zsolt és Varga Mária A Senákban.
R: A Nemzeti Színház belül is múlt idő? Elrendezted magadban?

LZs: Lezártam. De sok minden fáj, például az, hogy harminc előadás – nekem tíz – megy a levesbe. De múlt idő. Már nincsenek, csak emberi következményei. A fantasztikus évek, főleg az utolsó kettő nem múlik el nyomtalanul. A mi pályánkon csak keveseknek és ritkán adatik meg, amit nekem jelentett. Azzal, hogy véget ért, mintha a családomat vesztettem volna el. A Vígszínházban most zajlanak a próbái a Danton halála előadásnak. Alföldi Róbert rendezi, Stohl András és Hevér Gábor is játszik benne. Hiába gondoltuk azt, hogy lelkileg felkészültünk, azt látom, még mindannyian kapkodjuk a levegőt. Még keressük önmagunkat az új helyzetben.

R: Egy korábbi interjúdban arról beszéltél a magyar színjátszással kapcsolatban, hogy az az európaihoz képest jóval klasszikusabb és szövegcentrikusabb. A Nemzeti Színház ebben is elmozdulást jelentett?

LZs: Az előadások többsége hagyományaiban, stiláris jegyeiben itt sem vált el a hagyományos „szöveg-színháztól”. A nagy ereje abban volt, hogy utat talált a nézőkhöz. Olyan problémákat feszegetett nagyon nyitottan, amelyek rengeteg emberben találtak hasonló rezgést. A színház utolsó két évét azért emelem ki, mert Alföldi rengeteget változott a kezdeti évekhez képest.  Érzékelni lehetett, hogy darabválasztásaival egyre erősebb párbeszédet, vitát akart a nézőkkel. Bár erről mi sosem beszélgettünk, úgy érzem, ebben változott leginkább az első évhez képest. Nagyon fontossá lett számára, mit akar mondani a közönségnek. S ezt érezte meg a közönség. Még egy adalék a Nemzetihez. Épp az István, a királyt próbáltuk, amikor nyilvánosságra került, kik szerepelnek a kritikusdíj jelöltjei között. Bár biztos erre is lesz majd magyarázat, úgy gondolom, nem véletlen, hogy ennyi felterjesztést kapott a Nemzeti. Az első gondolatom az volt, hogy drukkolok Znamenáknak.

Udvaros Dorottya és László Zsolt A szív hídjaiban
Udvaros Dorottya és László Zsolt A szív hídjaiban
R: Többször kellett kényszerből - ilyen volt az Új Színház is -, mint saját akaratodból váltanod. Mi kell ahhoz, hogy önszántadból állj fel?

LZs: Érzem, tudom, mikor unjuk már egymást.

R: Ez volt a Radnóti Színház?

LZs: Igen, akik akkor, egy időben jöttünk el, megéreztük, hogy lezárult a színház egy korszaka. A főiskola elvégzése után többen szerződtünk a Radnótiba. Fontos időszaka volt az életemnek, de vége lett. Annyi mindenen, igazgatón, rendezőkön, a darabokon múlik, hogy mitől jó egy társulat. De ha azt érzem, már nem visz előre, váltanom kell.

R: Az állandó társulat mellett mindig játszol más helyeken is. Nyáron mutatta be az Orlai Produkció A szív hídjai előadást.  A más műfaj, a más társulat, a kis kilépések miatt fontosak ezek az előadások?

LZs: Fontos az is, hogy néha más műfajban is kipróbáljam magam. Ezért kacérkodtam a mozgásszínházzal egy időben. Olyan varázslatos, érzéki műfaj a tánc. Ezt kőszínházban nem tudtam gyakorolni. Azt hiszem, a tánc, a mozgás egészen más rendezői gondolkodást jelent.

R: Az általad játszott szerepek, s amilyen belül vagy, mintha nem lenne mindig összhangban. Kitörési vágyad is, hogy máshol is dolgozol?

Stohl András, Alföldi Róbert, Tenki Réka és László Zsolt az Angyalok Amerikában című előadásban
Stohl András, Alföldi Róbert, Tenki Réka és László Zsolt az Angyalok Amerikában című előadásban.
LZs: Az elmúlt néhány évben végre eljátszhattam szélsőséges karaktereket is. Alföldi Róbert osztott rám először negatív szerepet, antihősöket. Felszabadító érzés volt. Lubickoltam az általam addig nem ismert figurákban. A Bányavirág érdekes kísérlet, de kezdettől azt éreztem, nem passzol rám a szerep. Feszengek benne. Ugyanezt éreztem Háy János A Senák című darabjában is. Hihetetlenül élveztem az előadást, de nem tudtam átlépni a saját korlátaimat.

R: Hogy működsz ilyen helyzetben?

LZs: Olyan, mint amikor megtudja az ember, hogy halálos beteg. Ugyanazokat a stációkat járom be: a tiltakozásét, a tagadásét, a kétségbeesését… És a rendező néha tud segíteni, de általában nem.

R: Sokszor vagy kritikus, olykor elégedetlen magaddal. Ez megnehezíti a szerepre való készülést?

LZs: Nem könnyíti meg. Bár ezekben az előadásokban, a Bányavirágban és A Senákban is jó volt játszani, többször éreztem, égek magam előtt, más is látja, hogy rossz vagyok, hazudok.

R: Mikor érzel elégedettséget?

LZs: Az elmúlt öt év egyik legnagyobb ajándéka az Angyalok Amerikában előadás volt. Annak ellenére, hogy alkatilag tőlem távol áll a szerep. Olyan szélsőséges figura, akit egészen kívülről láttam s tudtam megformálni. Andrei Serban rendezte, akivel fantasztikus volt a közös munka. Folyamatosan megbeszélte velünk az előadást, odafigyelt minden rezdülésünkre, hangulatunkra. Állandóan nyugtatott bennünket, hogy jó lesz. Én arra szocializálódtam, hogy a rendezők azzal piszkálnak, hogy miért nem vagy jó. Fantasztikus volt a próba minden pillanata.

László Zsolt és Stohl András a Bányavirágban. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
László Zsolt és Stohl András a Bányavirágban. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
R: Zárkózott alkat vagy, nem az, aki meg akarja mutatni magát.

LZs: Volt egy időszaka az életemnek, amikor úgy éreztem, ha nem lenne a színpad, kezeltetni kellene magam. A színészet rengeteg lehetőséget ad arra, hogy szelepeket nyisson. Hogy el tudjam mondani azt, amit a civil életben nem lehetne büntetlenül megtenni.

R: Te, aki magaddal kritikus vagy, hogy viseled a kívülről jövő kritikát?

LZs: Rólam nagy igazságtalanságot nem nagyon írt kritikus, nem izélgettek. Ha a kritika nem igazságtalan, még ha nem is jó, tudomásul veszem. Pontosan tudom, az adott előadásban mennyi munka volt, milyen. A rosszindulatú írás, volt erre is példa, hosszú évekre bennem marad. 

R: A Nemzetiben eltöltött tizenegy év után nagyon nehéz lehet váltani. Foglalkoztat, hogy a közönség utánatok megy majd Székesfehérvárra is?

LZs: Ennyi időt még sohasem töltöttem egy épületben. A társulat is majdnem végig ugyanazokból állt. A székesfehérvári Vörösmarty Színház, ahová most szerződtem, egy újraformálódó társulat. Ez olyan motiváció, ami megkönnyítheti a váltást. Sokkal jobb, mint ha egy már működő társulatba kellett volna beilleszkednem. Az meg különösen megható, hogy sokan jelezték, jönnek majd Fehérvárra is. De szorongás is, mert felelősséget jelent, a minőség felelősségét. A társulat többségével már dolgoztam, így a régi-új közeg megkönnyíti a váltást.
Szerző: Marton Éva