Nietzsche azt írja, ha egy világutazót megkérdeztek volna, mi lenne szerinte a legcsúnyább dolog, mellyel hosszú útjai során találkozott, akkor ő habozás nélkül az emberi arcot nevezte volna meg. Szilágyi Lenke különböző földrészeken készült képeit a Mai Manó Házban elnézve kezdetben nem is érezzük túlzottan gonosznak ezt az alapvetően rosszindulatú megállapítást. Kiégett tekintetek, cserepes ajkak, kócként lógó hajzatok; az elgyötört arcokra mintha nem is az idő, hanem valamiféle gépezet – a Történelem kereke? – szántotta bele volna a ráncokat; megroppant testek, rongyos ruházatok, agyonizzadt trikók, még a leglerobbantabb guberálóban is selejtnek számító nadrágok – kietlen, sivár emberiség. És mindegy, hol járunk; Romániában, Kenyában, Egyiptomban, Nepálban vagy Mexikóban a megalázottak és megnyomorítottak masszája mindenütt egyforma, mindenütt vert sereg, mezei had – selejtes ruhában selejtes tömeg.

És mégsem nyomorultak ők – többek közt talán ez emeli Szilágyi Lenke képeit messze a szociofotók átlaga fölé. Nem nyomorultak, mert ha nem is büszkén, de méltósággal viselik korántsem irigylésre méltó sorsukat. Már maga a beállítás is kezeskedik értük. A képeken – főként a portrékon – a modellek szinte mindegyike szembenéz a kamerával; nem elkapott pillanatok ezek, hanem beállított arcképek. Pontosabban: azt érezhetjük, hogy az alakok önmagukat állították be a megörökített pózokba. Nem szégyellik koszlott rongyaikat, nem bánják zsellér-öltözéküket, nem sunyják le fejüket, nem kerülik alázatosan vagy gyáván az objektív „pillantását”, hanem határozottan farkasszemet néznek vele.

Szilágyi Lenke nagyvonalú és bölcsen toleráns a kattintás előtt: megadja figuráinak a magukét, feltehetően semmiféle „színi utasítással” nem korlátozza szabadságukat, így a képeken roppantul megnő az egyébként többnyire sorsuk rabszolgáinak tűnő alakok szabadságfoka. És hirtelen felcsillannak a szemek, a tekintetekbe tűz lopózik, a testeken megfeszülnek az izmok, szoborszerűvé nemesednek a gesztusok – és eltiporhatatlan lesz ekkor az egyébként igába hajtott, legyalázott emberiség. Ha saját magukat modellezik, nem tűrik a botot a hátukon, a korbácsot létük felett. Önképük befolyásolhatatlan, emberi méltóságuk megtörhetetlen. Humoruk lesz, öniróniájuk. Felegyenesednek. Szilágyi Lenke kamerája puszta dokumentumból emberré teszi őket.

Egy külön teremben lógnak a természetben élő emberekről készült fotók. Nem National Geographic-képek ezek, noha technikai állaguk, gyönyörű színeik, az úgynevezett lenyűgöző, olykor egzotikus tájak látszólag oda predesztinálnák őket. Szilágyi Lenke világképének része mindeme táj, azé a világszemléleté, melyben a természet az egyetlen olyan erő, mely leigázhatja az embert. Mint az idősebb Brueghel festményein, legfeljebb légypiszok nagyságúak az emberek, és a tájban végzett tetteik lényege alig kivehető és lényegtelen is, hiszen a roppant hegycsúcsok, a szikrázó napfény, a hatalmas víztükör, a hó és a jég mindent leigázó, mindent egyneművé csiszoló hatalma ellen nincs fellebbezés – az ember eltűnik, megsemmisül a természet pörölye alatt. Itt már nincs méltóság, de szolgaság sem, e kategóriák érvényüket vesztik; az ember immár nem társadalmi lény, hanem a természet elidegeníthetetlen része. De furcsa módon mégis csak itt és benne, a megfogható szociologikumtól megfosztott tájban nyeri el végső szabadságát. Vagy méltóságát, ha úgy tetszik.

A kiállítás megtekinthető: június 29-ig.