Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RÉS

Charley nénje / Börtönszínház Kalocsán
2013. szept. 13.
A kalocsai börtön társulata előadta a Charley nénje című zenés vígjátékot a város színházában, amit volt szerencsénk látni. PROICS LILLA ÍRÁSA.
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Elveszett évek nyomába érek, nem érdekel semmi más… orchideák, fehér orchideák, mondjátok el, hogy szeretem, orchideák, lila orchideák, vigyétek el hozzá a szívem, éneklik Thomas Brandon a Broadway-n százhúsz évvel ezelőtt bemutatott komédiájának, a Charley nénje magyar változatának híres sanzonját (dalszöveg: Szenes Iván, muzsika: Aldobolyi Nagy György) a kalocsai színházban a közeli börtön fogvatartottjai. Na, itt már nekem is leesik, hogy milyen jó választás ez a túlcsorduló boldog véget érő vígjáték, amely azzal fejeződik be, hogy a tíz szereplő közül nyolc párkapcsolati jelleggel egymásra talál, csak az inas és a leányokról áruként gondolkodó apa marad ki a szerelmi boldogságból (ezen a maradékon még lehet gondolkodni). 
Nemcsak azért szerencsés a darabválasztás, mert jól játszható karakterek vannak, nemcsak azért, mert bár fordulatokkal csiklandozó, de könnyen követhető a sztori – és nagyvonalakban előre is kitalálható –, hanem a részletek érdekesek, mindenekelőtt az időhöz való viszonyulás. Ez a valóságosan komoly tét pedig fedve van a vígjátékkal, ami ideális helyzet egy alkalmi csoportnak, akikkel elkötelezett, jól gondolkodó segítők dolgoztak – két fiatal nő: a börtön nevelője, és egy magyartanár –, akik felmérték a lehetőségeiket, így nem vállalták túl magukat, képtelen elvárásoknak kitéve a csoportot. Elvben ott lehetett a kísértés, hogy súlyos tragédiákat átélt emberekkel mély és fajsúlyos drámai történet is fel lehetne dolgozni, lévén adott az „élményanyag”, de azt hiszem, igen okos döntés volt ez a habkönnyű zenés vígjáték, ügyes kis szövegigazításokkal, amelyet a társulattal együtt, munka közben végeztek el. 
A színészek ugyanis így oda tudták adni magukat, a történeteiket – amit felszabadult játékukban élhettünk meg velük együtt. Mindig a játék ereje, igazsága dönti el, megszületik-e a színház (ami – mondani sem kell – nem valami mímeléstől, jelmeztől vagy díszlettől lesz), ugyanis ha elragadja az embert és viszi, bárhová is, akkor megszületik, ha pedig akarva vagy akaratlanul bármiért is belül marad a játszók közt, illetve a nézők kívül maradnak ezen, akkor nem. Kalocsán színház lett, színészek lettek – képességeik, lehetőségeik, állapotuk szerint igen változatos alakításokkal, reflexiókkal; együttműködésből, egymásra figyelésből mindannyian magas színvonalon teljesítve. Vígjátékot ilyen komolyan kell játszani.
Csak felszínesen vagyok tájékozott, ami az életellenesnek mondott bűncselekmények hátterét illeti, de annyit lehet tudni, hogy a statisztikák szerint határozottan mások a női elkövetők motívumai: jellemzően nem haszonszerzési célból teszik, amit tesznek. Gyakori, hogy cselekedeteiket hosszú időn át ismétlődő, ellenük és/vagy gyermekeik elleni abúzusok előzik meg. Továbbá mind több fórumon hozzáférhető, hogy ezekkel a problémákkal foglalkozó szakemberek szerint a magyar igazságszolgáltatás ugyancsak egyoldalúan kezeli az állandósult családon belüli erőszak után elkövetett bűncselekményeket. A rend kedvéért hozzáteszem, nem minden női elkövetőnek az a története, hogy áldozat is egyben, de számszerűsíthetően jellemző, hogy ez áll a tragédiák mögött. 
Nem is ragozom ezt tovább, mert csak azért említettem futva ezt a háttérinformációt, hogy érzékeltessem, a vígjáték négyszeres szerelmi egymásra találása, illetve az együttélésre vonatkozó kiszólások: Hogy én újra megházasodjak? Eszem ágában sincs. egészen más jelentést, színt is kapnak, mint egy operett klubban. Nem hiszem, hogy van társulat, ahol ez a két mondat fajsúlyosabban tudna megszólalni. És lenyűgöző, milyen nagyra becsülik a közönséget azzal, hogy mindehhez ízléssel, mértéktartással viszonyulnak, ekként sem egy gesztussal, sem egy hangsúlykitétellel nem jelezték, hogy ne kerülje el a figyelmünket ez a fordulat. Bíztak bennünk és magukban.
Ami pedig a színdarab történetében megjelenő időt illeti: hat ifjú hajtaná azt előre a szerelmi beteljesedés felé, illetve a talán ügyetlenségből elvált valahai páros hosszú évek után meglepetésszerűen újra egymása talál. Nem is kell magyaráznom, mindez hogyan katalizálja a produkciót – hozzáteszem, nekem most, ebből az előadásból derült ki, hogy milyen jó is ez az alapanyag. Az átöltözős szerep, ami forgatja a komédiát, itt külön ráadás – az egyik fiú figura, Babberly, szinte az egész előadás alatt nőszerepet játszik –, ebben az előadásban pedig csak nők játszanak. Elképesztő, ahogy a Babberly-t formáló színésznő végig hozza a nőruhába öltözött férfit, de olyan könnyedén, és természetesen, hogy ezen fordul meg a játék.
Amennyire látom, olvasom, a Charley nénje-előadásoknak, -filmeknek a mindent elsöprő és permanens truvája, hogy ez a szereplő a játékával pikánsan kommentálja, hogy ő férfi – és ezzel rettenetesen le is szűkíti az egész értelmezési tartományt, illetve a többi figura játéklehetőségét. Csodálatos, hogy egy börtönszínházi előadásban derül ki, mennyivel tágasabb játékot generál ez a színészi intelligencia, amelyik megérti, hogyan szólal meg ebben az előadásban ez a figura igazán. Nagyon érdekes továbbá, hogy a többi nő hogyan játszik férfit: látható, hogy ez nem megoldandó problémaként szerepel, hanem mindegyiküknek más és más játéklehetőséget jelent. Van, aki zsigerből hoz valami férfiasat, van, aki pontosan tudja, hogy minden rezdülésében nőies, de komolyan és figyelmesen eljátssza, van, aki jelzésnyi álszakállal, tökéletesen kiforratlan színészi elképzeléssel, mondhatni tétován hoz egy olyan férfit, ami a falon is átmegy, aki, ha színen van, muszáj nézni, mert jelentős és jelentéses, ahogy jelen van. A színészi munka tanulható, fejleszthető, a színészet csodákra képes, de itt újra átélhettük azt is, mennyire emberből van és mennyire adott képességekre épül. Elővettük az örök kérdésünket, hogy miért figyelünk egyik színészre, egy másikra pedig miért nem, csináljanak szinte bármit is.
A sztori szerint két egyetemista fiúnak, Jacknek és Charles-nak tetszik egy-egy lány, Annie és Kitty, akik unokatestvérek, és ugyancsak érdeklődést mutatnak a fiúk iránt. A róluk gondoskodó apa, Spettigue azonban nem tartja kívánatos társaságnak a nincstelen egyetemista fiúkat. Egyiküknek azonban megérkezik Brazíliából a milliomossá lett, sosem látott nagynénje, Donna Lucia d’Alvadorez, amit látatlanba azonnal ki is használnak: zsúrt szerveznek a néni érkezése alkalmából. A néni azonban késik, de a fiúk már nem akarják lemondani az összejövetelt, úgyhogy ráveszik az éppen érkező barátjukat, Babberly-t, hogy ugorjon szerepbe. A hír pedig, hogy a néni gazdag, fel is kelti a férfi szereplők érdeklődését, és bár nem találják vonzónak a „nőt”, hevesen udvarolnak neki. Később aztán megérkezik az igazi néni, unokahúgával, akiről kiderül, Babberly-vel szeretik egymást, ahogy a néni is megtalálja a régi szerelmét – és táncolnak az orchideákra. 
Mindezt két ajtóval hátul, oldalt elől egy kerti paddal, növényekkel, középen asztallal, székekkel, tálalóval: a teret ügyesen használják is. A jelmezeket pedig néhányan szenzációsan szólaltatják meg, amelyet a kecskeméti színháztól kaptak. A fodros holmik alighanem operett darabok lehettek, amelyeknek a színészek itt és most megcsinálták a csipetnyit ironikus jelentését is. Nem mintha bármi közelebbit tudnánk a börtönéletről, de a ruhaviselet alighanem szabályozott (még akkor is, ha az a benyomásunk lett, hogy emberséges, és szakmailag komolyan megalapozott munka és élet folyik bent a hétköznapokban, és nem ketrecben ülnek az elítéltek csíkos ruhában), hibátlan arányérzékkel használták ezt is.
Az előadás azzal kezdődött, hogy a nézők a zárt, egyébként valójában középen résnyire nyitott függönyt lesték, mert onnan ki-kiintegettek a szereplők, puszikat is dobálva a családtagjaiknak, ismerőseiknek (az előadás egyébként nyitott volt a közönség előtt, így voltak jelen a játszókhoz tartozók, a börtön személyzetéből egyenruhások és civilek, helyi középiskolások, akiknek egyszer már eljátszották az előadást, a város elöljárói képviseletében néhányan, illetve bárki más). Ez már persze a színház része volt, mint ahogy az is, hogy mielőtt elkezdődött a Charley nénje, a függöny mögül oldalról kilépett egy fegyveres, egyenruhás őr, körülnézett, majd visszalépett a függöny mögé. Az előadás aztán a réssel is ért véget: a tapsrendhez kétszer kijöttek, és hiába szólt tovább a taps, több meghajlás nem volt – de jó volna, ha minden társulat tudná ezt: így fent is maradt az egész feszültsége, élménye, nem engedték, hogy szétünnepeljük a végét. Azt ellenben hagyták, hogy kicsit integessenek a résen át egymásnak színházcsinálók és nézők.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek