Baltasar Kormákur álmaiban az Egyesült Államok integet: kurrens darabját leszámítva mind a Csempészek (amely nem mellesleg az ő főszereplésével készült izlandi mozi, a Reykjavík-Rotterdam remake-je), mind a 2 kaliber az Universal A-kategóriás stúdiótámogatásával, megasztárokkal, dupla Mark Wahlberggel, valamint az USA-ban népszerű-eladható zsánerek, a heist film és a buddy cop movie újrajátszásával nyerték el végső formájukat. A Dermesztő mélység nagyjából félúton parkol: jóllehet, kisebb mértékben, de őrzi a direktor hazai munkáinak vonásait, ugyanakkor szemmel látható kedvezményeket tesz a kommerciális, Oscar-ízű drámák irányába is. 

Igaz történet szolgál a mostani cselekmény alapjául: Gulli, a Westman-szigetek egyszerű, bumfordi fia 1984-ben békésen éldegél hajlékában és dolgozik egy halászhajón, amikor a bárka Izland partjaitól délre elsüllyed, a legénység odavész, míg hősünk csodával határos módon túléli a jéghideg vízben eltöltött órákat. Valóságos csoda – ez már rögvest az aranyszoborra predesztinálja a dolgozatot. Egy hétköznapi ember hihetetlen megmenekülése, aki végül mégiscsak közülünk valóként búcsúzik. 

Mi több, Kormákur csaknem szemet szúróan követi a Hollywoodban féltve óvott három felvonásos struktúrát. A Dermesztő mélység első részében szolgaian bemutatásra kerülnek a halászok, ismert típusalakokat látni. A zöldfülű szakácsot, a családjáért élő és dolgozó hajóst, magát a főszereplőt, illetőleg az otthon maradó családtagokat. Hamisítatlan közönségfilmes dramaturgia ez, amelyet ráadásul tovább erősítenek az olyan motívumok, mint az utolsó pillanatokat élő halász jelenetére mintegy felelgető feleség és a kisgyerekek imádkozás-montázsa, a „Megmondom a nejednek, hogy nem szenvedtél sokat” melodramatikus háborús mozikba illő szentenciája, illetve Gulli lelki vetítővásznának gondolatfilmjei hazatérésről, lánykérésről. Kormákur életművéből talán egyvalami nem vész el, a fekete humor bevetése, amire a 101 Reykjavíktől kezdve A tengeren át a Fehér nászéjszakáig akad példa. Gulli a hajótörés után egy felette köröző sirállyal kezd diskurálni („Szeretlek téged, kismadár, és ígérem, többé egyikőtöket sem ölöm meg.”), csakúgy, mint Tom Hanks a Számkivetettben, noha ő egy Wilson-teniszlabdával „barátkozott össze.” 

Ilyenkor peregnek előttünk a második szakasz eseményei, és a film ekkor a leghatásosabb. Nem pusztán a keserédes viccelődés beemelése révén, hanem a már-már mesei jellegzetességek miatt is: Gulli elképzelhetetlen módon nem fagy halálra az óceánban, órákat gyalogol, míg segítségre lel, egy kád befagyott vizét üti át, hogy folyadékhoz jusson, mezítláb, sötét kavicsokon húz végig vérző talppal, mégis kitart, mint holmi mesehős. Ekkor válik ő Izland óriáscsecsemőjévé: a szerető apukája és anyukája mellett élő halászember tűzön-vízen át harcol a túlélésért, és diadalmaskodik – akár a népmesék legkisebb fia, aki a királylány kezének elnyerése helyett a természet viszontagságaival kelt birokra. Monodrámaként pontosan ettől lesz erős a Dermesztő mélység: a tavalyi Pi életéhez fogható hihetetlen kaland képes otthonosan mozogni a humor, a kvázi-emberfeletti és a rögvaló skáláin. 

A film főszerepét alakító Ólafur Darri Ólaffson (Kormákur egyik alapembere) szépen végig is zongorázik ezeken a szinteken: egyszerre botcsinálta óriás és hatalmas szívű jedermann. Az pedig már csak bónuszpont, hogy a második felvonást előkészítő hajótörési plot point hatásmechanizmusa szinte maga a tökély. Csodálatos víz alatti felvételek, a hajótestbe beszivárgó víz látványa és hangja, egyre fenyegetőbben ható zajok készítik elő a katasztrófát, ráadásul a jeleneteket mintegy fogva tartó fekete víz még nyomatékosabban előrejelzi a halászokra leselkedő végzetet. Kormákur ezután, a harmadik etap idejére ismét megbicsaklik kissé, és azon lesz, hogy amerikai típusúvá formálja saját túlélősztoriját. Fény derül Gulli „különleges képességére”, és igaz történet lévén talán nem árulunk el nagy titkot: az orvosok szerint a hája óvta meg őt a haláltól. (Míg a szintén népi hérosz Forrest Gump „úgy futott, ahogy a szél fúj”, Gullit zsírpárnája menti meg.) Ám ez a kinyilatkoztatás már kevésbé ütős, a film ritmusa is kevésbé magával ragadó, ráadásul vissza is térnek az olyan jelenetek, amelyek szintén a hollywoodi, Oscar-barát mozgóképek sajátjai, amire az „Én csak egy ember vagyok” lózunggal is sikerül rágyúrni. 

Kétségkívül mítoszteremtő film a Dermesztő mélység: végig azt hangsúlyozza, hogy ez a csodában részesült ember hiába fogta meg az Isten lábát, egyszersmind örökké izlandi marad, és bár szobrot is emelhetnek számára, a haláláig a tenger lesz az ő anyja, szeretője és lelke. Ismerős ez a kettős kötés (a hétköznapok feletti ember valós problémákkal kénytelen szembesülni vagy fordítva, hús-vér személyek tapasztalják meg az addig elképzelhetetlent) olyan historikus darabokból, mint a VI. György defektusáról beszámoló A király beszéde vagy egy kortárs katasztrófáról regélő A lehetetlen. E filmek nemcsak a legnagyobb amerikai díjkiosztót járták meg, de világosan jelzik a direktorok, a brit Tom Hooper és a spanyol Juan Antonio Bayona Hollywoodba igazolását. 

A Dermesztő mélység ezért is szimbolikus értékű: az izlandi Kormákur, aki már otthon is csinált angol nyelvű, amerikai színészekkel forgatott műfajfilmet (az Út a mennyországba című krimit), most saját nemzetének is adózott, de már a hollywoodi gépezetet is beindította. Adott, de el is vett. Noha hírlik a Rocketman című izlandi-norvég koprodukcióban készülő drámája, Baltasar Kormákur legközelebb Nepál felé veszi az irányt IMAX-kameráival, hogy egy újabb ember kontra természet témájú igaz történetet forgasson Everest címmel Josh Brolin és Jake Gyllenhaal oldalán. És nekünk, magyaroknak azt sem ildomos felednünk, hogy a rendező néhány hónapja Budapesten, Győrben, Berlinben fordult meg, hogy az HBO – sajnálatosan visszadobott – sorozatához, a The Missionary kémthrilleréhez forgasson pilotot.