Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZÍNHÁZ MELLÉKESEN JÓ ÜGY

Beszélgetés Lengyel Tamással
2013. szept. 13.
A Vígszínházban harmadik évadot kezdő színésszel, Lengyel Tamással beszélgettünk. PROICS LILLA INTERJÚJA.
Revizor: Hogyan kezdtél színházzal foglalkozni?
Lengyel Tamás: Tizenhárom évesen elvittek a szüleim színházat játszani, mert zárkózott gyerek voltam, egyébként pedig szerettem előadásokat nézni. A Lojkó Lakatos József által vezetett Harlekin Gyermekszínházban jól éreztem magam, nyitott, színes társaság volt, érdekes emberekkel, akik mindenekelőtt bátrak voltak, és akik közül persze nem mindenki lett színházi ember – mint ahogy nem is ez volt a cél –, de például ott találkoztam Bodó Viktorral. Magunk szereltük a díszletet, az előadásokon kellékeztünk, és jártuk az ország művelődési házait A Pál utcai fiúkkal, a Tamás bátya kunyhójával, a Rómeó és Júliával, A kék madárral. Eleinte talán nem is a színház érdekelt, hanem a csapat, a játékok – de közben azért úgy gondoltam, hogy az előadások tartalmasak, amelyeket létrehozunk, és hogy a színház mellékesen jó ügy is. 
Lengyel Tamás. Fotó: Trokán Nóra
Lengyel Tamás. Fotó: Trokán Nóra
R: Mi volt az a színészi eszköz, technika, amit a kezdetektől fogva használtál? 
LT: Az alapvető és közismert dolgokat: háttal állva hangosabban beszélek, nagyszínpadon nagyobb gesztusokat használok, filmen minimálisakat, vagy szöveg fent, poén lent, és mondhatnék még ilyesmiket, azonban nem ezek voltak az érdekesek soha, mert bár meg kell tanulni ezeket a fogásokat, nincs általános klisé, hanem mindig minden játszmát az alapoktól kell kezdeni. Az persze nem rossz kiindulás a fókuszáltsághoz, hogy ritkán kell azzal foglalkoznom, hogy nem értik, amit mondok, mert már hozzáidomult a fülem és az artikulációm ezekhez a feladatokhoz. 
R: Mennyire tér el ebben a film a színháztól?
LT: Bár vannak hasonlóságok, megkülönböztethető élmény egyikben és másikban dolgozni. Nagyon szeretem a filmben azt az éles helyzetet, amikor elhangzik a tessék, azután pedig kinyílik a csillagkapu, és az ember belép egy alternatív valóságba. A snittek egy másik univerzum, egy párhuzamos jelen pillanatai. A legfurább számomra azonban, hogy amíg a film kockái megmaradnak, addig a színház megismételhetetlen, egyszeri és ettől talán sokkal költőibb. Szeretem a filmcsinálás intenzitását, ezért is küzdök talán a színházi próbaidőszak elejével, ami az ismerkedős, bíbelődős munka nélkül nem lenne teljes. Én ilyenkor egy kicsit nehezen is indulok be. Az utolsó két hét a kedvencem, amikor már a darabon végigmegyünk és a karakterek saját életet kezdenek élni.
R: Aztán a gyerekszínház után hogyan folytattad a színházcsinálást?
LT: Földessy Margithoz jártam, majd másodszorra felvettek az egyetemre, és miután végeztem, a Radnóti Színházba szerződtem, ahol hat évet töltöttem.
R: Miért jöttél el onnan? Nem kaptál elég feladatot?
LT: Kaptam, hogy két nagyot említsek: a Kripli és az Ideális férj. Mindkettő nagyon jó munka volt, ahogy a kisebb szerepek is. Szerencsém volt, mert sokáig jól éreztem magam, óvó, támogató közegben kezdhettem el a pályámat, ráadásul az ország egyik legjobb művészszínházában. Igyekeztem is megfelelni az elvárásoknak, ettől alighanem lehetett is némi köd a szemem előtt. Végül aztán nem váltunk el jól, mert egyszer csak úgy érezte a színház, hogy nincs rám szüksége és akkor szerződést bontottak velem. Elég kiforratlan színész voltam akkoriban, és padlóra is kerültem ettől a fordulattól. Azt hittem, hogy ezzel nekem, színésznek befellegzett, és ezután már semmi szakmai esélyem nem is lesz. A mából nézve pedig később ez hozta a pályám legnagyobb fordulatát – amikor egy kedd este felhívott Eszenyi Enikő.
R: Kiforrottabban milyen színész lettél?
LT: Azt megmondja, aki néz – de szeretnék elszánt, bátor, a végletekig kitartó, asszociatív, együttműködő és nagyvonalú lenni. A színészi munkában a játékstílustól függetlenül a hitelesség számít, és a tartalom. Mindezt persze előadásokban lehet tetten érni, mondok példának kettőt, ami nekem nézőként emlékezetes élmény volt az utóbbi időben: Horváth Csaba rendezte az egyetemistáknak a Toldit, ami gyönyörű csapatmunka volt – és ki gondolta volna, hogy ez ilyen erősen mai és humoros előadás lehet; vagy az évekkel ezelőtt látott grazi Liliom, amit Bodó Viktor rendezett. És úgy érzem, hogy a Vígszínház Átutazók, és Jóembert keresünk előadásai is ilyenek.
R: Harmadik éve vagy a Vígszínház tagja vagy, azé a hatalmas társulaté, amelyik némileg frissített a megszokott működésén, egyes előadásaiban társadalmilag élesen aktuális kérdésekkel foglalkozik, progresszívebben fogalmazó rendezőket hív, eközben élvezi a közönség töretlen bizalmát, és szakmai elismeréseket szerez. Eszenyi Enikő igazgatása alatt történik mindez, aki zökkenőmentesen vette át évekkel ezelőtt az irányítást, és alighanem rengeteg munkával újította meg a színházat. Sokszor hallottam már érveket arról, hogy nőként miért nehéz vezetői feladatokat vállalni, de neki mintha nem okozott volna ez különös problémát.
LT: Amellett, hogy tehetséges művész, kiemelkedő vezetői képessége is van, amit, ahogy mondod, igazol a gyakorlat. Nagyon érdekli a színház, és megszállottan tud dolgozni. Nem gondolkodtam azon, hogy nőként neki nehezebb-e, amióta tagja vagyok a társulatnak, ő az igazgató, úgyhogy nekem ebben semmi szokatlan nincsen. Nagyon sokat beszélgetünk szakmai kérdésekről – és nem vagyok ezzel egyedül a társulatban –, ezáltal érezhetjük azt, hogy mindannyian formálói vagyunk a színháznak, nemcsak kvázi kiszolgálói valami kész koncepciónak. Ez alapvetően az egyik oka annak, hogy szeretek ebben a színházban lenni. Örülünk a pozitív visszajelzéseknek, mert nem elsősorban megtölteni akarjuk esténként az ezerhétszáz helyet, hanem igyekszünk tartalmas és igényes színházat csinálni – ez persze a pengeélen való táncolás, mert sok ember érdeklődését kell elnyerni és fenntartani. A Jóembert keresünk című, komoly, mondhatni fájdalmasan aktuális előadást eljátszottuk harminckétszer teltházzal. Ez egy visszajelzés arra, hogy sikerült meghatározó dolgokról úgy beszélni, hogy az eljutott az emberekhez.
R: Sejtettétek ezt előre?

LT: Nem, csak dolgoztunk és reménykedtünk abban, hogy a fontos kérdések nem elijesztik a nézőt, hanem rávilágítanak dolgokra, és a színházat olyan fórummá teszik, ahol ezekről közösen lehet gondolkodni.
R: Azt mondod, szeretsz ebben a színházban lenni. Gondolom, nemcsak egy-egy előadás sikere miatt.
LT: A hatalmas múlttal, a sok generációval eleve élmény együtt mozdulni. Jó odamenni, szinte találomra bármelyik tapasztaltabb kollégámhoz, megkérdezni, ha nem boldogulok valamivel. És izgalmas a fiatal kollégáimmal dolgozni – az előadások adta feladatokon kívül próbálunk, ha időnk engedi, saját ötleteket is, kreatív alkotóműhelyként megvalósítani. Például kisfilmeket.
R: Több év munkájának gyümölcse látszik beérni, most azonban igazgatóválasztás előtt áll a színház. Eszenyi Enikő dolgozna tovább – a pályázatát nyilvánosságra hozta –, de Balázs Péter is pályázik, aki ennek a kurzusnak már kedvezményezettje, a Szolnoki Színházat alakította az elképzelései szerint, és finoman szólva gyengén teljesített. Mit vársz?
LT: Nem ismerem a szolnoki színházat, ezért nem lenne elegáns Balázs Péter igazgatói tevékenységéről véleményt formálnom. Bízom abban, hogy szakmailag megalapozott döntés születik.
R: Nem bízhatsz ebben, hiszen hosszan sorolhatnám, hogy hány színházban nem a szakmaiság mellett döntöttek, hanem a hatalomhoz való feltétlen lojalitást jutalmazták.
LT: Hiszem, hogy egy olyan országban élek, ahol nem a politika határoz meg mindent, hanem az elért eredmények, a szakmaiság, és a művészeti szempontok.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek