Revizor: Mit szólsz ahhoz, hogy évek óta kapsz jelölést, sőt kritikusdíjat is?
Bagossy László: Azt, hogy ezekben a jelölésekben talán van valami túlzás. Már statisztikailag is. Ennél azért jóval több elismerésre méltó tehetsége van a mi szakmánknak.
R: Idén is rendkívül nagy szórással szavaztunk – ritkán fordul elő egy-egy kategóriában, hogy valami döntően nagy többséget kapjon. A mostanában uszkve kéttucatnyi szavazó kritikusnak – ha megnézed majd, ki hogyan szavazott, látni fogod – többféle stratégiája van, illetve az is kiderül, nem beszéltünk össze. A játék önmagát játssza.
BL: Ez megnyugtat. Másfelől ezeket a jelöléseket sohasem szoktam teljesen magamra venni. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor azt a színházi műhelyt is díjazzátok, ahol az előadás készült. És akkor a statisztika is stimmel, mert jó színházi műhelyből egyre kevesebb van.
R: Mit gondolsz, mit szeretünk a munkáidban?
BL: Feltehetően jóval több mindent, mint amit én. Én ugyanis ritkán vagyok képes gyönyörködni abban, amit csinálok, és rendszerint azzal töltöm az időmet, hogy a hibákra vadászom vagy egyszerűen csak szenvedek a számos megoldatlanságtól.
R: Mikor jó egy előadás – akár, ha nézed, akár ha dolgozol benne?
BL: Szeretem, amikor egy előadás nebulót csinál belőlem: csak tátom a számat és álmélkodom, és nem értem meg azonnal, hogy mi történik velem. Amikor pedig megértem végre, az külön öröm. Ilyen szempontból, szerintem, ideális néző vagyok: sírok, nevetek, és néha még értek is hozzá. A saját munkáim közül egyetlenegy volt, ami képes volt időnként engem is bekebelezni, mint valami Frankenstein a saját alkotóját, és ez Az arab éjszaka volt az Örkény Színházban. Semmilyen díjat vagy jelölést nem kaptunk rá, de egészen bizonyos vagyok benne, hogy ez volt a legjobb előadás, amit valaha csináltam.
 Bagossy László |
R: A színházcsinálásból mire és hogyan tanítod a tanítványaidat? Mi az, ami speciálisan aktuális ebben, és mi az, ami nagyjából állandó?
BL: Kezdettől úgy álltam neki a dolognak, hogy színházcsinálást tanítani nem lehet. Hangosan gondolkodom, érzek, megítélek dolgokat, de hogy ebből hasznosítani tudnak-e valamit, az rajtuk múlik. A tanítványok között a tanulásra való képesség szokta a legnagyobb különbséget jelenteni, nem pedig a tanító. Viszont nagyon fontos, hogy ne én legyek az étlapjukon az egyetlen fogás. Ha sikerül olyan valakiket vagy valamiket az útjukba terelnem, akiktől-amikből döntő impulzusokat kapnak, az nekem valódi pedagógiai boldogság.
R: Mitől jó egy színész, mitől jó egy rendező?
BL: Olyankor érzem őket jónak, amikor szinte nem is látszanak. Nem színészkednek és nem rendeznek. Amikor olyan tiszta és magától értetődő gondolatok és szabályok mozgatják őket, hogy a munkájuk szinte észrevétlen. Amikor nem ők játszanak, hanem a játék játssza önmagát.
R: Hogyan dolgozol a színészekkel? Van-e valami, amit másként csinálsz, mint általában a rendezők?
 Heldenplatz. Fotó: Katona József Színház |
BL: Igyekszem tárgyilagos lenni: ezt nem mindig szeretik a színészek. Nem bratyizok, nem udvarolok privátim. Sok rendező félelemből, bizonytalanságból elfogult, talán azért, hogy a színészek őt is jobban szeressék, mint amennyire megérdemli. És van, aki a másik irányban túloz: alázza, megszégyeníti a színészeket, vagy egész arzenált használ arra, hogy manipulálja őket, időnként bámulatos sikerrel. Minden rendező igyekszik hatékonyan kommunikálni, a maga módján.
R: Milyen kritikáknak örülnél, milyen kritikusi attitűdnek, milyen formai változásnak netán, ami a kritikát illeti általában? Ha írnál, milyen kritikát szeretnél írni?
BL: Nem szeretnék kritikát írni. Egyetlen egyszer írtam kritikát, egyetemista koromban. Nyeglét és ledorongolót. És akikről írtam, néhány nappal később autóbalesetben meghaltak. Olyan kritikákat szeretnék olvasni, amiket halandók írnak halandókról. Más szóval: hülyék a hülyékről. Mindkét részről erős hajlamokkal az öniróniára. Elvégre mégis csak az a sorsunk, hogy élethosszig hajkurásszuk, de soha el ne érjük az áhított igazságot.