Hajsza a győzelemért
2013.09.11.

A Hajsza a győzelemért tétje nem volt kevés: ugyanúgy elvarázsolni a Forma-1 fanatikusait, mint azokat, akik annyit érzékelnek csupán a száguldó cirkuszból, hogy hangos autók délidőben egy pályán köröznek. Ron Howard filmje simán vette az akadályt. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Akadtak sokkal durvább párharcok és rivalizálások is az F1 történetében, de tény, hogy Niki Lauda és James Hunt 1976-os versengésében minden együtt volt ahhoz, hogy egy világ ámuldozzon szájtátva a szappanopera aktuális részein: két izgalmas, eltökélt, jellemében nagyon más főszereplő, dráma a köbön, váratlan fordulatok, hajmeresztő cliffhangerek, szerelem, halál és intrika. 

Ron Howard filmje nem sokat teketóriázik, és in medias res azonnal belecsap a lecsóba: a kezdő képsorokon már a hírhedt Nürburgringen vagyunk, a zöld pokolban, ahol a Patkány gúnynévre hallgató Lauda egy percen keresztül égett a Ferrarijában és majdnem otthagyta a fogát. Innen tekintünk vissza a kezdetekre, a két pilóta alacsonyabb szakosztálybeli szárnypróbálgatásaira, majd a német nagydíj újabb érintésével haladunk tovább egyenesen az időben, egészen a ’76-os vébé utolsó futamáig. 

A Hajsza a győzelemért egyszerre szállítja a nézőknek az autóversenyek izgalmait és a két főhős jelleméből fakadó konfliktusokat – pilótáink különbözőbbek már nem is lehetnének. A McLaren brit üdvöskéje, James Hunt (Chris Hemsworth) a laza aranyifjú, a nők kedvence, a vásott kölyök, aki minden veszélyes helyzetbe belemegy a pályán, csak hogy övé legyen a végső győzelem; Lauda (Daniel Brühl) a céltudatos, precíz osztrák, a szerelők álma, aki egy kör után képes megmondani, mit kell átállítani a versenyautón. A futamokhoz, a rivalizáláshoz, a biztonsághoz való hozzáállásuk messze túlmutat ezen a benzingőzös világon: a filmben két életfilozófia csap össze egymással, ami nem csoda, hiszen a Forma-1 – ha tetszik – az egzisztencializmus tökéletes kvintesszenciája: minden újabb verseny az élet újabb határhelyzete, szembenézés a halállal.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A két színész egyszerűen pazar a szerepében: Brühl idegesítően magabiztos fapofa, szakszerű, fanyar és visszafogott, aki a lassú építkezésben és a tökéletesedésben látja a versenyzés, vagyis az élet értelmét. Hemsworth ezzel szemben a carpe diem elvét hasznosító, szeretnivaló, hedonista fenegyerek, aki ugyanúgy nem érti, miféle öröm származik abból a fegyelmezettségből, ahogyan Lauda él, mint ahogy Lauda számára sem világos, miért olyan forrófejű Hunt, és minek pazarolja el a versenypályákon túl az energiáit. Mindketten hősök, akik a puszta létükkel, eltérő életfilozófiájukkal inspirálják, alakítják a másikat: győzni kell a következő kanyarban, a következő futamon, hogy bizonyítsák egymásnak, nekik van igazuk. 

A mozi mesterien illeszti be az archív felvételeket a történetbe – a hírhedt nürburgringi baleset az egyik jelenetben a maga valóságában is látható, de a hajdani monzai nagydíj kordokumentumai is szinte csont nélkül csúsznak át a filmbeli fikcióba. Anthony Dod Mantle operatőr minden hajtűkanyarban és célegyenesben jelen van, ugyanúgy megmutatja a F1 tévéközvetítésekről jól ismert hatásos képeket (sisakra erősített kamera, felülnézet a boxutcáról), mint ahogy egyedi helyekre is berakja a kameráját: bemászik a vázszerkezet alá vagy a motorba. A különböző nézőpontokat is roppant jó érzékkel váltogatja ¬– legszuggesztívebben ez talán a japán nagydíjnál mutatkozik meg: ami a külső szemlélőnek kellemetlen időjárási körülmény, az a pilóták szemszögéből áthatolhatatlan, életveszélyes esőfüggöny.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Az archív felvételeken túl (a film végén, természetesen a két pilótát is láthatjuk eredeti képeken) külön érzelmi többletet ad a filmnek, hogy narrációval nyitunk és zárunk – Peter Morgan forgatókönyvíró ezzel a húzásával, no meg azzal, hogy a narrátor beszámol a ’76-os idényt követő újabb fordulatokról is, könnyedén eléri, hogy az arra érzékenyebb néző suttyomban egy-két könnycseppet is elmorzsoljon a stáblista alatt. 

Ron Howardot bevallottan két dokumentumfilm, Asif Kapida Ayrton Sennáról készített 2010-es alkotása (Senna) és a Rolling Stones turnéjáról szóló Gimme Shelter inspirálta a Hajsza a győzelemért megalkotásakor. Az előbbi – mely egy sokkal durvább rivalizálásnak (Senna és Alain Prost) a krónikája – a brazil világklasszis és a francia „Professzor” versenyről/életről vallott filozófiájától kezdve az eligazítások feszültségein és vitáin át a nyilatkozatháborúkig, tényleg tetten érhető Howard filmjében. Mindez azonban semmit sem von le a Hajsza a győzelemért érdemeiből, sokkal inkább azt bizonyítja, hogy a rendezőnek kifejezetten jól áll az a fajta dokumentarista, krónikamondó elbeszélésmód, ami már a Frost/Nixon kapcsán is jellemezte.   
Cím:  Hajsza a győzelemért,  Rendező:  Ron Howard,  Forgatókönyvíró:  Peter Morgan,  Zeneszerző:  Hans Zimmer,  Operatőr:  Anthony Dod Mantle,  Szereplők:  Daniel Brühl, Chris Hensworth, Olivia Wilde, Natalie Dormer, Tom Wlaschiha, Alexandra Maria Lara