Mint kiderült, erre a második produkcióhoz volt szükség, és a magam részéről biztosan el is vittem volna a miénket itthonról, ha nem lenne táphibás, mert a gyerek összenyaldosta a csatlakozóját (a gyerek jól van!). De haladjunk sorjában!

Heimo Wallner

Az Áthallások cím, ha valamire konkrétan utalt, akkor az bizonyosan a társművészeti kitekintés volt – igaz, nem mindegyik fellépő érkezett ebből az irányból. A második nap első fellépő párosa annak ellenére koncertet adott, hogy mögöttük az osztrák trombitás vendég, Heimo Wallner (aki egyben képzőművész és animátor is) két animációs filmje pörgött le a negyven perc alatt. A kétdimenziós világ vonal-figurái inkább érzéseket közvetítettek, mint történetet meséltek, egyszerű, ám annál ötletesebb megformálásuk azonban lenyűgözően szólt a bennünket körülvevő rohadásról. Ma már csak fesztiválokon (pl. Mediawave) lehet imitt-amott hagyományos (és nem digitális) technikával készített rajzfilmeket látni, ezért külön felüdülés volt az alkotó kiérlelt látásmódjával és egységes formavilágával találkozni. A tapasztalt művészi megközelítés már magával hozta az olcsó didaktika hanyagolását, a képsorok és a mellette koncertszerűen megszólaló zene találkozása nem a csattanókra volt kihegyezve, mégis, bizonyos mozzanatokat nem is lehetett volna jobban kiemelni. Altszaxofonon, majd a második részben egy darabig szájharmonikán Varga Zsolt volt Wallner párja: ketten a nagy vászon két sarkába ültek a földre és úgy játszották a reflektív folyamatzenét. Azt hihetnénk, hogy csak némely gesztus, például a hangerő, a tempó, a kivárások vezethetik az összjátékot, de a Wallner-Varga duó azt bizonyította, hogy létezhet a formalizmuson túlmutató egymásra-hangolódás.

Hans W. Koch Németországból érkezett, az ismertetőben a régi és kiselejtezett számítógépek virtuózaként szerepelt, hozzá lehetett volna laptopon csatlakozni – ha hozott volna bárki. Hamar világossá vált, hogy nincs miért bánkódni, mert az esemény így is elindult. A lesötétített terem közepén egy kis-kijelzős laptop árválkodott, aminek kijelzője folyamatosan fényesedett, majd elsötétült. Sokáig! Aztán színes lett, és a klaviatúra is villódzni kezdett – néhányan hangot is adtak annak, hogy ez biztos elromlott. Értem, hogy a fény hullámhossza a hang spektruma után következik, ilyformán hangok fénnyé transzformálhatók, sőt, tudunk zeneszerzőkről, akik hang hatására egyúttal fényeket is láttak (ez a szinesztézia nevű betegség), de azért egy néhány Kb-os vezérlő-programocska nem tudom, kinek tud művészi katarzist okozni.

Rhodri Davies

A találkozó emblematikus előadását a walesi Rhodri Davis és Sőrés Zsolt nyújtotta. Davis alaphangszere a hárfa (egy kisebb méretű, nem a szimfonikus zenekarokban megszokott hangszert használ), Sőrés pedig hegedűt vagy brácsát szokott elhelyezni maga elé az asztalra. E kritika keretei között a játszóasztalon felsorakozó elektronikus és egyéb zajkeltő eszközöket lehetetlenség felsorolni, de talán valamit elmond, hogy a transzformátortól kezdve a húrok közé szorított habverőig terjed az apparátus. A digitális zajkeltés helyett a zenészek analóg módon rezgették a levegőt; tehát az áramot, nem pedig az egyesek és nullák sorozatait gyúrták össze a jövőből hozzánk beköltöző háromnegyed órás spontán szimfonikus költeményükben. A szinusz-hullám találkozása az elektromágneses húrrezgetővel (e-bow) megszólaltatott hárfa zengésével a hallásküszöb alatt kezdődött és felette fejeződött be. Sőrés talán kissé tovább terjeszkedett Davisnél, azt azonban csodálatosan vezette elő duójuk, hogy a helyben megszülető zenedarabok előttünk alakuló koncepciói a klasszikus remekművekhez mérhetően lehetnek érzelmesek, a zaj szülhet magasztos hangzásokat és az álló hangok jelentéstartománya anélkül bővülhet pusztán az idő múlásával, hogy hallható változás nem következik be.

Daniel Goode

Eddig is gyanakodhatott az olvasó, hogy a Relatív (át)hallások valójában egy fluxus-fesztivál, ám annak klasszikus értelmezését csak az utolsó előadás, az amerikai avantgárd zeneszerző, Daniel Goode programja mutatta be. A „mindenki lehet művész és minden lehet művészet” elve, a provokatív, dadaista szemlélet, és a médiumok zenei fókusszal történő bevonása mind megjelentek Goode Egyoldalas darabok című sorozatának 6 darabjában: a darabok leírása tehát hat oldal hosszúságban volna lehetséges, ezért inkább, mint a napközbeni workshopok eredményét említem meg. Táncosok, színészek, muzsikusok és egyéb vállalkozó kedvűek álltak be Goode csoportjába, hogy egy vállalati csapatépítő tréningre is alkalmas gyakorlatait betanulják a záró előadásra. Az improvizáció köréből a 6 darab teljes egészében kilógott, hiszen előre rögzített, pontos szabályok szerint alakultak ki a darabok, kimenetelük sejthető volt. Azonban az Egyoldalas darabok sajátossága, hogy minden bemutatáskor más és más hangzik el, mert az utasítások a csoportdinamikát nem, csak az egyéni szabadságot koordinálják.

A fesztivál mérlege nem rossz: a jövőbeni zenei tendenciák orientációjáról bőséges tapasztalatot szerezhettünk, de ahogy mindenütt, ezen a téren is érdemes nyitott szemmel járnunk. Még ha ez esetben oly nehéz is a dolgunk, legjobb saját mércénk szerint gondolkodni az elhangzott darabokról, mert különben a kisördög hamar elcsábít az arra érdemtelen produkciók irányába.

Kapcsolódó cikkünk:
Végső Zoltán: Zene ez egyáltalán? / Relatív (át)hallások – első nap